Végre eltelt megint egy hétvége. Egy hideg, rideg, elvárásokkal teli, otthon végigdolgozott hétvége. Lealáztak, megsemmisítettek, a képességeimet nullásra értékelték… Éljen a család. Ez után vajon milyen leszek a munkahelyen?
Igazatok van, én tehetek erről, én jöttem rossz családból, örültem, hogy valaki vett-vitt – ilyen eleve sérült önbizalmú ember iránt csak olyan érdeklődik, akinek pont erre van szüksége. Például egy gyermekkorában megtört, ám uralkodásra született macsónak.
Megkaptam az én királyomat, és miután már tényleg nincsenek barátaim, a családom pedig sosem volt védőháló, anyagilag pedig teljesen kiszolgáltatottá váltam – bár mindig is az voltam – elvesztem. Talán.
Egy ilyen hétvége után, amikor próbálom emelt fővel és visszaszólás nélkül elviselni a sok gyűlöletet, támadást, teljesen kimerülve roskadok össze.
De miért van szüksége az Uramnak arra, hogy én összetört, és gyenge legyek? Miért kell állandóan harcolnia velem? Nagyon elfáradtam. Félek. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne roskadjak le… Keményen összekapom magam, összeszorítom a fogam, és főzök és takarítok tovább, amíg ő a tévé mellől szitokszavakat szór, és a gyerekem előtt porig aláz. Tőle is egyre többször hallom, hogy anya hülye… Nem fogad szót nekem. Csúnyán szól rám mások előtt.
Igaza van a férjemnek, most már tudom, csak máshogy. Én tehetek mindenről, mert a barátaim elhagytak. Igen, én, mert negatív voltam, és senkinek sincs szüksége egy negatív barátra. Olyan barát kell, akivel eljárhatnak kávézni bármikor, akivel cseveghetnek, aki tud segíteni, aki mellettük van. Sokkal szívesebben láttak volna, ha mosolygok, képtelenek voltak rám nézni, amikor a lelkem a földön fekve vonaglott. De fiatal voltam, és mégis ezt választottam magamnak. Mert azt hittem, hogy ez az egy ember – a férjem lehet az, aki képes szeretni, és még nevel is – hiszen még azt sem tudtam régen, hogyan kell kivasalni egy inget, vagy bekapcsolni a mosógépet. Bezzeg ő addig ordított, amíg megtanultam. Azt hittem ezért csak hálás lehetek, és ő is ezt mondta. Felemelt a sárból.
És én tehetek arról is, hogy a munkahelyeimen én vagyok a leggyengébb láncszem. Miután egy-egy ilyen megalázó és lealjasító hétvége után belépek egy amúgy patriarchális rendszerű “hagyományosan magyar” cég kapuján, látják a kollégák, és a főnök is látja, hogy alig van energiám, semmi erőm sem maradt küzdeni. Sok időbe telik, amíg el tudok kezdeni a munkámra koncentrálni, hiszen a Drága Párom megalázó szavai visszhangoznak a fejemben. Te semmire sem vagy jó. Te magad bizonyítod. Nem teljesítesz a munkahelyen, otthon is egy nagy nulla lennél nélkülem. (Természetesen sokkal cifrábban.)
Bárcsak gyorsabban tudnék váltani. Egy mosolygós, energikus emberré válni, aki kreatív, aki önmegvalósító – mint aki talán nagyon régen akartam lenni.
A környezetemben megdöbbennek, amikor megtudják, hogy nekem nem lehet hobbim. Nem járhatok el tornázni, csak a gyerekkel szabad lennem, illetve bármit akkor lenne szabad csinálnom, ha a háztartás teljesen kész – és sosem lesz kész.
Legyen önbizalmam, legyek vidám. Gyűjtsem a pozitív dolgokat, gondolatokat, írjam le, gyakoroljam.
Hasznos lenne. De komolyan, miért utasítom el ezt? … Az Uram, amint megérzi, hogy erősödöm, azonnal minden eszközzel nekem támad. Utána jobban érzi magát. Ha látja, hogy gyötrődöm, ő kárörvendően és lesajnálóan mosolyog. Erre épül a mi kapcsolati dinamikánk.
Próbálok falakat húzni magam köré, ha szórja rám a szitkokat, én azt mondogatom, hogy csak a szomszédban ugat a kertben egy láncos kutya… Ezeknek a szavaknak körülbelül ennyi is az értelme, a konstruktivitása.
És persze megértem, hogy dühíti az Uram, hogy nem úgy reagálok ezekre, mint régen. Régen tényleg megijedtem a szavaitól, lehajtott fejjel kértem bocsánatokat, sírva könyörögtem, hogy mutassa meg, hogy tudnám jobban tenni a dolgom, és ő kegyesen – és tovább szidva a gyenge képességeim – talán megmutatta. Most szid, mert nem bír a jégpáncél mögé furakodni, amit magam köré növesztettem. Szid, szid, szid, és nem látja, hogy meghaltam.
Amikor szid, lelassulok, lezsibbadok, képtelen vagyok gondolkozni, csak a túlélésre koncentrálok. De kihat az egész életemre is, és igaza van a barátoknak, kinek kell egy olyan barát, aki nem szabad ember? Aki nem önrendelkező? És igaza van a munkahelynek is – kinek kell egy olyan munkavállaló, akit az otthoniak bármikor kicsinálhatnak, és ha az Uram mondja, azonnal ott kell hagynom a munkát is?
Ja, persze, ezerszer hallottam már tőletek, és mindenkitől, hogy lépjek ki egy ilyen kapcsolatból. Talán könnyebb lett volna, ha még az elején, amíg nincs gyerek, segítetek, meghallgattok, mellettem álltok… Talán jobb lett volna, ha nem dobtok el, amikor problémám volt. Ha nem csukjátok be a szemeteket, és nem mentek el minél messzebb. Most mosolyogtok keserűen, hogy na lám, megmondtuk! Te csináltad magadnak, te semmirevaló.
Az Uram kezében van a pénz, a hatalom, és egy fegyvertény is – a gyerek. Ha elválunk, én az utcára mehetek, neki van pénze megfizetni a legjobb ügyvédet. Mi lesz a gyerekkel? Őt majd egy idegen nevelőnő neveli fel helyettem? Vagy a tévé? És mi lesz a sokmilliós adóssággal, aminek jó része az én nevemre lett felvéve? Hm? A bankot nem érdekli, ha személyes gondjaid vannak.
Tanult tehetetlenség… Jó volt erről olvasni. Jó volt rájönni, hogy nem vagyok az egyetlen. Sokkoló és egyszerre felszabadító volt arról olvasni, hogy még azokon a kísérleti egereken is talán lehet segíteni, akik megtanulták, hogy akkor sem szabad a kapun kívül menni, ha az nyitva van, mert annyiszor kaptak elektrosokkot, hogy teljesen lelassultak, fásulttá váltak a lehetőségre – akárcsak én.
Meg kell tanulnom, hogy a világ lehet bármilyen, el kell kezdenem tennem magamért. Iszonyú nehéz, mert eddig mindig, amikor tettem magamért bármit is – azonnal kaptam a megalázó szavakat. Mégis. Titokban.
Meg kellett tanulnom, hogy nem szabad elárulnom, ha teszek magamért. Mert azonnal elveszik tőlem.
A fájdalmamat, és az örömömet is titokban kell tartanom, mert eddig mindent ellenem fordítottak.
Írok… Titokban. Leírom, ami bánt, és ez segít. És ha mindenki le akar húzni a közvetlen környezetemben, akkor is ott vagyok magamnak én.
