Sajnos sokszor fültanúja voltam a főnökök megbeszélésének egy-egy új kolléga felvételi beválogatásakor: EZ szülni fog, ezt ne vegyük fel… EZ nem fog szülni, már 40-en túl van, van gyereke, jöhet. EZ meg elvált, szingli, nem lesz már kapcsolata, jöhet EZ is.
Folyamatosan szexizmussal találkozom. Pedig én is a “hagyományos” nemi szerepek híve voltam. De most úgy érzem, hogy kukázni kellene a diplomámat, és elmenni takarítónőnek. Vagy otthon maradni, és sorban szülni a gyerekeket a férjem adókedvezményéért, és a lakástámogatásért… Hogy a helyemre kerüljek.
Szülőképes korú anyaként még szerencsésnek mondhatom, hogy lehetek alkalmazott. Milyen egy hagyományos magyar anya, amit a mai rohanó világban követendő példának tartanak? Olyan, amilyen én vagyok. Vagy tán nem?
Gyermekem van, de a munkahelyemen azt kívánják, bárcsak maradtam volna gyermektelen. A családban azt kívánják, hogy amellett, hogy némi pénzt keresek, én végezzem el a gyerek és háztartásbeli teendőket is, mert igencsak keveset keresek GYES-ről visszatértem után – miközben apa a hagyományos régi (és vágyott?!) családmodell alapján halálra dolgozza magát, és csak késő este jön haza, leroskad a TV elé, és baromira nem vágyik a gyerekfürdetésre… Mert hát miért van a nő a háznál, ha nem a házimunkára, főzésre, és gyereknevelésre?
Középiskola végén kezdődött a munka-gond
Hittem a hagyományos családmodellben, mert nem abban nőttem fel. Sem anyám, sem apám nem foglalkozott velem, mindketten elvoltak a munkájukkal… Úgy voltam vele, hogy az anya dolga lenne, hogy legalább otthon legyen a gyerekkel, és szegényke, mennyit kell dolgoznia. Szóval mindig túl fáradt volt, hogy velem legyen. A fennmaradó részben meg ölték egymást az apámmal. Nyilván másra vágytam. Úgy tartottam, hogy minek a magas végzettség egy nőnek? Dolgozgatok majd, és nyilván majd apa hozza a több pénzt haza, és harmonikus hagyományos családban élünk majd. Máshogy alakult.
Középiskola után, 19 évesen túl fiatalnak találtattam bármiféle munkahelyre. Senki sem akart alkalmazni egy speciális szakképesítés nélküli tinit, gyakorlat nélkül. Őrnek mehettem volna, de sokkolt a lehetőség. Felmerült a lehetőség: Szülni?
19 évesen? Munkatapasztalat nélkül, hogy ne legyen hová menni? És kinek? A diszkóban megismert srácnak, aki most felvételizett az egyetemre?! Eszembe se jutott.
Tehát választottam a kényszer-felsőoktatást
Mivel nem voltam az év legnagyobb fogása az egyetemek részére, ezért nem egy csúcsmanager képzőbe vettek fel. De így is szerencsésnek érezhettem magam, jól telt el az 5 évem. Természetesen okulva a korábbiakból, már egyetem alatt valós munkahelyi gyakorlatokat végeztem, hogy ne álljak ott friss diplomásként, hogy nulla gyakorlattal sehová sem vesznek fel. Úgy gondoltam, milyen okosan teszem, és majd tárt karokkal vár az élet.
Ez sem így történt.
Munka, egyetem, munka, egyetem, vizsgák, munka, nyári szünetekben is munka… Közben összejöttem egy “felnőtt” sráccal, aki már dolgozott, saját megélhetéssel, lakással, szóval az egész olyan “felnőttes” kezdett lenni, volt egzisztencia.
A munkanélküli nő takarítson és főzzön az URÁRA!
Aztán vége lett az egyetemnek, és azonnal jelentkeztem a munkaügyi központban, és azonnal gyártottam jó kis önéletrajzokat, a város sok cégének. Sehol sem kellettem. Meglepő?
Túlképzett voltam, mégis valódi tudás nélküli (hiába a gyakorlat, ha nincsenek kapcsolatok), és 25 évesen előjött minden állásinterjún a kérdés: Mikor tervezem a szülést?… Gyakorlatilag minden állásinterjún megkaptam. A lelkes álláskeresőből kitartott csaj lettem, függő a páromtól, kegyelemkenyéren élő, aki munkanélküliként legalább – mert NŐ, takarítson, vásároljon, főzzön, mosson az URÁRA.
EZ GYEREKET AKAR!!! Fiatal, férjezett, szülésre képes korú nő. Tehát szülni akar. Bármit is mond. Nem fogjuk felvenni, hogy aztán egy év múlva elmenjen szülni.
Fotó: Freeimages
Itt kezdődött a hagyományos “családmodellünk”. De nem tetszett a rabszolgaság.
Én kiszolgáltatott voltam anyagilag, és igyekeztem nagyon hagyományos nő lenni. Nem igazán éreztem, hogy diploma után ez kielégítene. Utáltam a kiszolgáltatottságot. Utáltam, hogy kérni kell, nem rendelkezem pénz felett. Nem akartam csupán urától függő, tehetetlen házirabszolga lenni.
Aztán a munkaügyi központ egy pályázat keretén belül lehetőséget adott cégeknek, hogy egy évig fizetik a teljes fizetésemet, járulékaival, mindennel, ha mint tartós munkanélkülit foglalkoztatnak. Továbbfoglalkoztatási kötelezettség nélkül, egy évre. Végre egy cég kapott az alkalmon, és végre felvett engem, a “nyeretlent”. Boldog voltam, bár egy évig feszültségben éltem. Tudtam, hogy az egy év, az egy év… És csak azért alkalmaznak, mert ingyen vagyok. És valóban így volt, egy év után “fájdalmas” búcsút vettünk egymástól. Ismét munkanélküliként, ismét kiszolgáltatottan az URAMNAK. De legalább több időm volt a háztartásra. Szuper, mi?
Még nehezebb lett az álláskeresés… Ahogy telik egy nő felett az idő, egyre több cég néz sandán rá: EZ gyereket akar! EZ tuti gyereket akar, vagy már terhes is!… Szóval nagyon nem akart senki sem felvenni engem.
Persze eltelt megint egy év munkanélküliként, kitartottként, és akkor egy cég bevállalt engem. Sőt, egész jól ment, pörgött, megbecsültek… Valahogy felül emelkedtek a rizikón, hogy én bármikor lebabázhatok. Bedolgoztam magam. Szerettek. Én is szerettem.
3 év munka után aztán mégiscsak elkövettem a hibát, és lebabáztam
Kegyetlen poénok céltáblája lettem, a főnök élcelődött, hogy fogamzásgátlót kellett volna minden nap osztogatnia, meg hasonlók. A kollégák célozgattak arra, hogy érdemes lenne otthon maradnom körülbelül végleg, ezek után. Kiváló érzés. De egy nő mit is keres a munkaerőpiacon, egyáltalán, nem? Hagyományos családmodellben az URA tartja el. Ő pedig boldogan ellátja az aranytojást tojó kakasát.
Újra otthon lehettem a gyerekkel, újra csak a háztartás, meg a gyerek, amíg a kakas minden nap estig keresgette a félkrajcárokat. Mint a mesében. Én, pénz nélkül, kiszolgáltatottan, depressziósan, magamra hagyottan, Ő, széthajtva, fáradva, elégedetlenül. Nyilván mindenki erre vágyik.
Maradjon otthon, szüljön gyerekeket sorban, oszt’ Hawaii. Lehetőleg ne álljon vissza munkába. Egy anyának otthon a helye.
Fotó: Freeimages
A munkahely fújt rám a gyerek miatt, finoman közölték, hogy nem nagyon várnak vissza, mert hát az anyák nem alkalmasak felelős pozíciók betöltésére, mert ha a gyerek beteg lesz, az az anya dolga, meg a háztartás, na az is az anya dolga… A pénzkeresés meg az URA dolga. Konkrétan meg is kaptam, nekem szegezve a felkiáltást: Egy anyát el kellene tartani! Egy anyának semmi keresnivalója egy munkahelyen. Nem az lenne a dolga, hogy a munka frontján produkáljon. Teljesítsen ezek után a konyhában, háztartásban később szervezze a gyerekzsúrokat otthon! Mi az, hogy a férfiak nem keresnek elég pénzt, hogy ezt az álom-állapotot megteremtsék asszonyállataiknak? Miért lázadozna ez ellen az asszonyállat?
Mit ajánlottak a családbarát ismerősök? Szüljek még egyet, két éven belül, akkor folyamatosan kapom a kb. 80 000 Ft-ra rugó GYED-et, és majd még két éven belül még egyet. Ha ezt meglépem, méginkább Igazi Magyar Anya lehettem volna, a követendő otthonülő példa. Ahogy a Kövér bácsi és az Ákos bácsi is igen mélyen tisztelne, mint nőt.
De csalódást kell, hogy okozzak: Elegem volt az anyagi és fizikai kiszolgáltatottságból, és pénzügyi, adókedvezményi, főállású anyasági és munkanélküliségi statisztika csökkentési okokból nem szültem még egy majd még egy pulyát (mint egyébként ahogy pár ismerősöm megtette hasonló célból).
Tehát itt vagyok, a tökéletlen magyar anya, mert csak egy gyerekem van, és egy gyakornoki munkaköröm.
A diplomám mehetne akár a kukába, lettem volna fiatal, képzetlen sokgyerekes
Talán tényleg jobban tettem volna, ha szülök legalább három gyereket sorban. Még egyetem előtt. Munkanélküliség helyett. Akkor talán a politikusok selymes hajamat simogatnák, buta fejecskémet dicsérgetnék, és persze kizárólag, ha férjezett vagyok, kaphatnám a szociális segélyeket meg lakástámogatást és akár “Kiváló Magyar Anya” díszoklevelet. Vagy a méginkább lenézett ingyenélő képzetlen megélhetési anya kategóriába lennék sorolva? De komolyan csak ezt akarnák?
Ideális családmodell? Képzetlen anya, sok gyerekkel, akit a Gazda tart el. Komolyan ez a példakép?
Fotó: Freeimages
Itt a munkahelyemen hallhatom a háttérben, hogy az új kollégákat már sokkal körültekintőbben válogatják: hogy nehogy aztán lebabázzanak útközben, mert a nyakukon marad a sok semmire sem való magyar anya…
