Mi az, hogy negyven felé járok, és ilyen jól tartom magam?! Nem poénból, inkább keserűségből benyögtem, hogy a szexmentes életmód csodát tesz. Mi az, hogy nem szexelek, amikor kapcsolatban élek?
Na ja. Nem is olyan egyszerű az élet.
Egy ismerősöm írt nekem nemrég, nagyon eltűntem a közösségi médiából… Sóhajtoztam neki egy sort a munkahelyi problémákról, hogy így már majdnem negyven évesen nem vágyom gyakornoki jellegű munkára, olyan gáz már, hogy csak a megélhetés miatt csinálom… Nagy rabszolgahajcsár a kiszolgáltatottság. Erre meglepődött. Na nem a munkám miatt, hanem a külsőm miatt. Kevesebbnek gondolt. Hízelgő.
Ja és hogy nem szexelek. Miért nem? Hát kéznél van a kolbász, a férjem, mi a fenének nem?! Hát mi a gond?
Nos nem, nem vagyok érzéketlen, rideg, csak az anyaságba burkolózott anya. Á, dehogy…
Az egész talán ott kezdődött, amikor teherbe estem.
Én úgy éreztem, hogy kivirágzom. Végre, terhes vagyok, és milyen jó lesz, egy csomó hónapnyi felhőtlen szex vár rám, nem kell óvszer, kedves férjem! Igyekeztem megőrizni a szép formám, és boldog és pörgős voltam. A drágám nem tudott rám nézni nőként, onnantól kezdve egyszer sem. Először azt mondta, hogy várjunk pár hónapot, a kicsi magzat nagyon érzékeny még, amíg oly picike… Majd később, ha már túl leszek az első trimeszteren – majd akkor lehet finoman próbálkozni a szexszel.
Nyilván, racionálisan átgondolva, igaza van. Továbbra is figyeltem a jó formámra, kiéhezve, de annál nagyobb örömmel adtam tudtára férjemuramnak, hogy végre vége van az első trimeszternek, nosza, gyerünk, csak legalább valami.
Belevetette magát a munkába, meg ő fáradt, és fáj a feje, és sokat dolgozott, és épp jön egy jó film, és különben is, már látszik a hasam, szóval… hagyjuk. HAGYJUK!
Kicsit kezdtem pánikolni. Utánaolvastam, valóban, vannak túlérzékeny férfiak, a testem is kerekedik, érthető, hogy aggasztja, nem tetszik neki, hogy terhes nővel… Majd kibírom valahogy. Ha a fene fenét eszik is, kibírom.
Letelt a kilenc hónap: sittysutty megszültem. Apás szülés volt – jó kis élmény és semmi brutalitás. A férjem boldog volt hogy ott lehetett: a gyerekre koncentrált, nem a vérre. Könnyű és gyors szülés volt, simán ment minden: szerencsés vagyok hogy pontosan úgy sikerült, ahogy terveztük.
Hahaa! Nos hamarosan eltelik a gyermekágy, és nem lesz kifogás, kisapám! Végre újra velem leszel! Közös hálószobában leszünk, én pedig gyorsan összekapom magam szülés után, nem lesz nehéz, minden rendben ment, fitt vagyok, bár azért husi lettem, de odaseneki. A férjem boldog apuka, én meg boldog bár kialvatlan anyuka, de természetesen, mint a régi könyvekben, gondoskodom a férjem jólétéről, a meleg ágyról, finom vacsiról, és végre újra az enyém testestől-lelkestől.
De nem állt kötélnek. A mellemből ugyebár folyik az az izé, tejnek hívják. Ugyebár, ha szexelünk lehet, hogy elapadna. Meg… anya lettél. Az már nem olyan. Már nem csaj, a gyerek anyja. Ráérünk még. Amúgy is. Nagyon gáz, hogy “csak arra gondolok”. Lehangoló, na. A férfi is ember, nem egy gép.
El kellett ismernem, hogy attól, hogy lebabáztam, mindenki más élete megy tovább, ne számítsak együttérzésre, segítségre, én vagyok otthon, tehát legalább azt menedzseljem rendesen egyedül. “Mertazanyadolga-a-rendésa-tisztaságésa-csöndésa-melegétel-vasalt-ing.”
Hagyományos családmodell, hát rendben. Ezt akartam, nem? Bebizonyítani, milyen egy igazi feleség, ugye? Aki kiszolgálja a férjét, hogy az önmegvalósítson? Ezt akartam!
Nos azt gondolom, itt megzuhantam.
Kiestem a munkából, egy szem gyerekkel otthon, az addigi életemnek lőttek, a férjem nem néz rám nőként, csak egy rakás szerencsétlenségként, aki egy darab bébi mellett nem tud csillivilli rendet tartani, így hát ne is hívjunk vendégeket, senkit, soha. Pár rokon arról mesélt, hogy a férjemet jobban kellene kiszolgálnom. Szerencsétlen keresi a családnak a pénzt, és én még otthoni munkára, gyerekfürdetésre akarom rávenni? Nem lenne szabad. A férjnek pihennie kell, ő a családfenntartó! Már nem csak magunkról gondoskodunk, szegény apát mennyi felelősség nyomasztja. Hát legyen már az a minimum, hogy hagyom pihenné, és az éjjeli nyugalmát is maximálisan biztosítom!
Seperc alatt összeomlott az a világ, amiről azt hittem, hogy biztonságosan mozgok benne. Az a világ nem az enyém többet. Vagy valaha az volt egyáltalán? Csak képzeltem, hogy egy független, csábító, ügyes nő vagyok? … Ez teljesen eltűnt.
Nem lehettem többé szexi, csinos, okos, jól kereső, talpraesett nő. Az a korábbi életem távolinak és soha többé el nem elérhetőnek tűnt. Vissza sem térhetek, bezárt az új szerep. Itt az idő elbutulni, eldobni a diplomát, zsíros hajat hagyni, elhízni, és eljárni a többi kismamával az ölbéli játékok kurzusra, ahol végtelenítve hallgathatom, hogy kinek hány grammot szopott a gyereke?… (Ehelyett, hogy kibírjam, hogy túléljek, elkezdtem írogatni…)
A környezetem számára lettem a korábbi magabiztos nő helyett a lesajnált, vacak háziasszony, aki semmire sem jó, nos, anyának sem igazán, munkahelyre meg azért nem való vissza, mert volt mersze szülni.
Teltek a hónapok.
Semmi változás. Próbálkoztam, hogy a férjem nőként kezeljen, ehhez hozzátartozik az is, hogy lefeküdjön velem, egyenrangú partnerének tartson. Majd ha nem szoptatok. Meg ha alaposan lefogyok.
Nos, ez lett az új cél. Lefogytam. És persze sokáig szoptattam a babánkat, de aztán eljött a nagy pillanat, amikor végre nem kért anyatejet.
Megkörnyékeztem újra a férjemet, fizikálisan most már minden klappol velem. Szép fehérnemű, formás test, és anyatejmentes mellek! Hozzám érhetsz, nem csupán gyermekszagú vagyok már!!! Látod, nő vagyok ismét, bocs, hogy eddig kellett várni erre.
De nem… A férjem szerint túlzottan eltávolodtunk az évek folyamán. Majd, ha randizunk újra egymással… Talán akkor, ha újra el tudom csábítani, mert lesz mivel, neki nem a testem kell, nem csak egy hülye nő szép teste, hanem egy csábító nőé, aki felkelti az érdeklődését. Ellökött magától, számtalanszor. De hát anya vagyok! És hogy randizzam vele, ha nem fogad egy bébiszittert, de nem is jön haza soha a munkából időben? Mikor találkozzunk egyáltalán? Mikor beszélgessünk, ha a tévéműsor izgalmasabb mindig a mondanivalómnál? A gyereknek nem tudok altatót keverni az esti tejébe, hogy biztosak legyünk benne, hogy nem ébred fel éjjel! És este pedig miért van az, hogy épp a férjem kedvenc filmje vagy sorozata megy – és éppen minden este? Miért kell akkor csöndben maradom, meghúzódnom? Neki jár a tévénézés, minden este, mert annyira stresszes a munkája, hogy csak ezzel tud kikapcsolódni? Sajnálom, ó igen, évek óta sajnálom, de én is ember vagyok! Mennyiféle kifogást hallgattam végig, miért nem hajlandó elfogadni a közeledésemet…
És hiába – immáron sok éve nem feküdt le velem az én drágám, de engem egy erőszakos nőnek tart, mert havonta egyszer-kétszer felhozom a témát, finoman, persze, hogy meg ne bántsam, hogy… mi lenne, ha most?… kikapcsolnám a tévét, … és… De nem. Durván elküld. Mintha perverz zaklatója lennék. Csúnyán megaláz, hogy ne is próbálkozzam. Pár éve már igazából lemondtam róla, de azért emlékszem, milyen jó volt régen együtt. Jó zene, jó bor, tánc, gyertyafény, nem kellett ahhoz eljárkálnunk. Csak meghallok egy ritmussal teli zenét, és minden emlék élénken kísért. Valaha nagyon jó voltam az ágyban. Én voltam a “nagy élmény”. Azt hiszem… Valaha…
…..
Elmentem fodrászhoz. Mindig vigasztalt, amikor frissen, szépen vágott frizurával léptem ki az ajtón. Ha a férjem nem is, de mások meg szoktak dicsérni.
Fodrász előtt mindig megmosom a hajam, hogy ne ott kelljen ezzel szenvedni. Férfi fodrászom van, egy kedves, boldog házasságban élő srác. Egyáltalán nem az esetem. Ez egyszer nem volt időm itthon hajat mosni, és úgy toppantam be, hogy most megmoshatja ő a hajam, még a sokszor felajánlott fejmasszázsra is van időm.
Ahogy a langyos víz csorgott a hajamon, és ő masszírozta a fejbőrömet… Évek óta sehogyan sem ért hozzám férfi. A fodrász gyengéden kezelgette a hajam, a víz meg csak csobogott lágyan a homlokomra…
Most felszakadt bennem valami, a hosszú évek visszafojtott vágya, de nem a fodrász iránt… bár a fodrász remélem nem sejtette, hogy mi a bajom…
Patakokban ömlött a könnyem, sírtam, csak sírtam, annyira fájt, annyi feszültség gyűlt föl bennem az évek folyamán… A folyamatos elutasítások, a folyamatos alázás, az, hogy soha nem felelek meg, soha többé nem lehetek már igazi nő, csak egy üres, funkció nélküli test, egy ember, aki anyának se jó, a munkahelyére se jó, és nőként se felel meg… És emlékszem, régen minden az enyém volt! Legalábbis azt hittem. Már évek óta csak a társas magány a jussom…
Persze, csak a víz ment a szemembe, mondtam… Csak a víz…
Hihetetlenül hiányzik a férjem.
Nem, nem vágyom másra. Nem kell egy testrész, nem kell egy pótszer.
Ne mondj semmit.
