Antifeminista voltam. De nagyon megbántam.
Az anyámat feministának hittem, pedig csak menekült a valóság elől. Nem végzett háztartási munkákat, tanfolyamokra járt, velünk, gyerekeivel egyáltalán nem foglalkozott, inkább odaadott fizetett nevelőnek. Utáltam gyerek lenni, nem tudtam az anyámra számítani sosem. Nem volt mellettem, amikor szükségem volt rá. A karrier volt az egyedüli életcélja akkoriban. Rá kellett jönnöm, hogy ő csak a valóság elől menekül… neki is rossz, erőszakkal teli gyermekkora volt, és nem akart valójában gyereket, csak társadalmi elvárást teljesített a reprodukcióval. Nem tanultam meg tőle főzni, takarítani, gyereket szeretni, együtt szórakozni, sminkelni, öltözni, fésülködni, nem tanultam meg tőle semmit. Túl korán kellett önállónak lennem.
Én úgy döntöttem, antifeminista leszek. Na majd én megmutatom, hogy egy IGAZI NŐ milyen. Rám mindig lehet majd számítani a családban, nekem nem a tanulás, a karrier lesz az első, az egyetlen. Majd megtanulok főzni, majd megtanulok takarítani, és a gyerek, és a férjem töltik majd ki az életem, és ettől én végtelenül boldog leszek. Nőies iskolát járok ki, nőies munkám lesz majd. A férjemre nem fogom rákényszeríteni, hogy női dolgokat csináljon, hiszen attól olyan gyengék, semmirekellők a mai férfiak, hogy női dolgokat végeztetnek el velük. Nem, a férfi dolga a stabil háttér biztosítása, az anyagiak megteremtése, a nő dolga a lelki oldal biztosítása, a család összetartása, a szép háztartás vezetése, a lelki béke megteremtése, a nőies öröm, harmónia sugárzása. Legyen a nő gyenge, akit a férfi támogathat. Legyen a nő szexi, aki a férfit leveszi a lábáról. Tehát mindent bevetettem, hogy megtanuljak igazi nő lenni, és olyan férfit akartam választani, aki FÉRFI. Találtam is egy macsót, aki okos, ügyes, talpraesett, férfias, és levesz a lábamról!
Az első években örültem, hogy zordságával motivál, hogy jobb legyek a háztartás terén. Lassan megtanultam főzni, vasalni… Siker. Persze kicsit kellemetlenül érintett, hogy azt mondja, hogy majd akkor találkozhatok a barátnőmmel, ha a háztartás is rendben lesz, de úgy voltam vele, igaza van. Én nem igazán vagyok ügyes háziasszony, meg kell tanulnom, hogy minden szépen haladjon. Más nők tudnak gyönyörű otthont teremteni, én gyermekkoromban nem tanultam meg a háztartástant az anyámtól, sosem láttam, hogy kell ezt csinálni – nálunk otthon rumli volt, és nem volt meleg étel nap mint nap… Küzdöttem magammal. Soha sem sikerült tökéletesen.
Munka után hazamentem főzni és takarítani. A barátok lassan elmaradoztak.
A napi rutinban mindig elvesztem, de mindig volt meleg étel, vasalt ing – mindez kitöltötte a napomat, és miután tényleg sehová se jártam már el, hétvégén sem, a feszültség is csökkent. Szép lassan belesüllyedtem egy házirabszolga-szerepbe, de igazán nem is bántam, hiszen én magam akartam így. Büszke voltam az ételekre, arra, hogy mennyivel ügyesebb vagyok, mint az anyám, hiszen én megtanultam főzni, és dolgozom is mellette egy igazán nőies munkahelyen én vagyok a főnök kis kedvence. Keresek is emberhez méltóan, nem kell engem teljesen eltartani.
A fordulópont akkor jött el, amikor terhes lettem.
Napközben ugyanúgy dolgoztam, de délutánra iszonyú fáradt voltam. Hazamentem, de nem esett jól a takarítás. Lepihentem. Fájt a derekam, a lábam. Egyre többször kaptam iszonyú szidásokat – hogyan leszek így én anya? Mit fogok kezdeni majd magammal, ha tényleg itt lesz a gyerek? Hogy fogom én elvégezni a háztartást? Hát szedjem össze magam, itt a felmosóvödör. A férjem szokásához híven ezen idő alatt tévézett. Neki jár a pihenés, hiszen egész nap hajtott.
Amikor megszületett a gyerek, a férjem nem maradt otthon egy napot sem segíteni. Nő vagyok, hiába ömlik a vérem, hiába fáj mindenem – egyedül kell megoldanom az életet. Neki pénzt kell keresnie, hogy a háromtagúra bővült családunkat el tudja tartani.
Igaz, igaz… Igaza van.
Éjszakánként sokszor felébredt a kicsi babám. A férjem dühödten ordított, hogy valahogy csendesítsem le, hiszen neki aludnia kell, ha másnap jól akar teljesíteni a munkában. A közös szobánkból így kiköltöztem, át a gyerek szobájába: ha megnyikkan, azonnal fel tudjam kapni, nehogy Apa felébredjen. Igaz, igaz, kell a pihenés, ha teljesíteni akar.
Az éjszakai felkelések miatt nap közben iszonyúan fáradt voltam. Reggel a gyerek aludt egy órácskát, gyakran csatlakoztam hozzá. De addig a házimunka nem csinálta meg magát. Aztán ha szép idő volt, hosszú sétákra mentem a kicsimmel, gyönyörködtem a természetben, élveztem a testmozgást. Ha a férjem úgy ért haza, hogy nincs megfelelő csend, rend nyugalom, amire neki szüksége van, ordibált. Hogy képzelem?! Én csak itthon ülök egész nap a babával, egyetlen egy gyerekkel, más anyák, akiknek sok gyerekük van, meg tudják oldani, hogy csend és rend legyen!
Az anyósom ráerősített erre. Gyakran találkozott a fiával, neki is, és nekem is mesélt arról, hogy ő bizony megnevelte a babáit, és a picik így tudták, hogy csak etetési időben foglalkozik velük. Az etetési időn kívül a babaszobában voltak egyedül, így ő mindig minden háztartási munkát meg tudott csinálni. Rosszul nevelem a gyerekem. Éjjel pedig rá kell csukni az ajtót, hagyni, hogy ordítson, és majd abbahagyja. Nem szabad hagyni, hogy a gyerek diktáljon. Sétálni meg akkor kell menni, amikor anyának bevásárolni kell, nem csak úgy szabadjára engedni magunkat, élvezni az anyaságot, és csatangolni. A munka, mindenekelőtt, mert semmi nem lesz a gyerekből, a háztartásból. De én nem így képzeltem el az anyaságot. Akkor is elmentem sétálni. Ha más nem is volt az életemben, de a gyerekemmel mászkáltam, és élveztem a természetet.
Élvezni akartam az anyaságot… Porig alázva, minden nap konfliktusokban szenvedtem meg az antifeminizmusomat, és irigykedve néztem a régebbi ismerőseim – már rég nem barátaim – családját, ahol néha a férj viszi el sétálni a babát, vagy otthon marad kicsit a gyerekekkel, amíg a feleség leugrik kávézni… Velünk ez soha, egyszer se fordulhatott volna elő. A családomra, a férjem családjára sem számíthattam, hiszen mindannyian úgy voltak vele, hogy az anya dolga a gyereknevelés, és a háztartás is, főleg, hogy otthon van. Teljesen elmagányosodtam, nem volt lehetőségem arra, hogy magamra egy pici időt is szánjak. Ha orvoshoz, akár nőgyógyászhoz kellett is mennem, akkor is vinnem kellett magammal a babámat, nem volt, aki vigyázzon rá addig, amíg én bemegyek a vizsgálatra. Megalázva éreztem magam, én a nagy antifeminista. Hát megkaptam…
Én boldog dolognak tartanám inkább a kisgyerekes családot, ahol sok szerepet kap a béke, a szeretet, a közös programok, a sok nevetés, ahol a problémákat inkább közös kihívásnak tekintik. Ahol lehet számítani a másikra, ahol lehet az anya 39 fokkal influenzás, és nem a gyerekkel együtt kell elgyalogolnia az orvoshoz. Ahol van az anyának és az apának is szabadsága, saját élete, hobbija. Ahol nem csak a férjnek van számítógépe, hanem a nő is használhatja a digitális kommunikációs eszközöket. Ahol vannak dinamikus kapcsolatok, ahol barátokkal össze lehet járni nevetgélni, ahol együtt főz a pár, ahol a nagymamák is beugranak segíteni. A család az, ahol mindenki mindenkiért van – és nincs ellenségeskedés, feszültségkeltés, gonoszkodás.
Teljesen elkeseredtem… Amikor két éves lett a gyermekem, hívtak vissza a munkahelyemre. Én meg fellélegezve futottam, hiszen ott volt azért önmegvalósítási lehetőségem korábban. De falakba ütköztem.
A főnökség közölte, hogy hajlandóak visszavenni, viszont csak részmunkaidőben: hiszen anya vagyok, és mint ilyen, tudják jól, hogy bármikor érkezhet egy telefon, hogy a gyerek beteg. Nálunk nincs családi segítség – tehát ki fogok esni a munkából. Azért persze számítanak a segítségemre, csak részarányosan kevesebb fizetésért – és sokkal, sokkal kevesebb megbecsülésért. Tehát visszatérve a középvezető pozícióm helyett újra gyakornok lehettem. Hálásnak kellene lennem. De keserű vagyok. Kapok valamennyi pénzt, de olyan keveset, hogy a férjem minden alkalommal elmondja, hogy Ő keresi a nagy pénzt, tehát nekem kell teljesen ellátni a háztartást, Ő a fáradt, nekem meg csak a részmunkaidőm van, meg a gyerek. Hát nem tiszta?
De, tiszta…
Csak nincs saját életem.
Dolgozom, minden nap főzök, délután a gyereket viszem sportolni, vagy együtt rohanunk haza csinálni a háztartási munkákat, azért persze megyünk sétálni is, együtt gondozzuk a kertet.
Barátok nincsenek, és így nem is lesznek, nincs rá idő. A fizetésemből önállóan soha sem fogok tudni megélni, hiszen a részmunkaidőért ennyi jár. És épp azért csak ennyi a fizetésem, mert senki nem segít be nekem a családban, de nem is tudnék több munkát vállalni, túlórázni, hiszen időben kell menni a gyerekért. A férjem családja nem örül nekem, a férjemnek több járna, hiszen anyósom éjjel volt fenn takarítani, és főzni, hogy a férjeura teljes elégedettségben dögölhessen a kanapén olvasgatva vagy tévézve. Hát ilyen az antifeministák sorsa.
Igen, a férjem ezt tanulta. A nő legyen antifeminista, ne legyenek önálló lehetőségei, a férfit ki kell szolgálni, mert ő megérdemli, mert többet keres. A család közös pénzügyeiben is az a döntnök, aki a pénzt viszi haza, nem? Az tud terápiára járni, akinek pénze van rá, ugyebár? Az tud kitörni ebből, aki meg tudja finanszírozni, vagy van hová mennie.
Elrontottam. Akkor kellett volna először nemet mondanom, amikor azt mondta a Férjemuram, hogy addig ne találkozzak barátokkal, amíg nincs rendben a háztartás.
Sosem lesz ELÉGGÉ rendben a háztartás.
A feminizmus másról szól.
Arról, hogy a nőnek IS jogai vannak, de ettől még felelősségei is. A feminista nő nem akar uralkodni, csak egyenlő elbánásban kíván részesülni. Nem akar harcolni, és nem aláz meg senkit, egészséges, felnőtt személyiségű ember, kellő önbizalommal, önbecsüléssel. Nem akar ugyanolyan lenni, mint a férfiak, de nem akar alacsonyabb rendű sem lenni ugyanolyan pozícióban.
Egy nő dönthet arról, hogy akar-e, vagy nem akar gyereket. Senki sem mondhatja, hogy kötelessége szülni.
A feminista nő nem hisztizik, ha az ajtónál előre engedik, vagy megdicsérik, hogy milyen csinos. Viszont nem lehet tárgyiasítani a testét, nem lehet használni, nem lehet szexre kényszeríteni, csak azért mert ő a nő. Nem zaklathatják szexuálisan a kollégák, nem fogdoshatják meg egy elhagyatott folyosói részen csak azért, mert ráéheztek. A férfinak meg jár a szex akkor is, ha a nő nem élvezi? Erről szó sem lehet. El sem hangozhat ilyen mondat, hogy elhagyhat a férjed azért, mert nem nyitottad szét elégszer a lábad, és nem szolgáltad fel neki minden este a forró vacsorát.
A feminista nőt nem részesíthetik hátrányban a munkában, nem mondhatják azt, hogy csak azért nem választják őt a pozícióra, mert egyszer gyermeke lehet, vagy már gyermeke van otthon, és ezért egy alacsonyabb végzettségű, de gyermektelen kapja meg a pozíciót.
Nem akar csak ő lenni a felszolgáló, ha egy egyenrangú társaság találkozik, nem akar a konyha rabszolgájaként élni minden vendégség előtt és alatt.
A feminista nő panaszát nem hisztinek tekintik, hanem komolyan veszik. Nincs szüksége játszmákra. Van elég önbizalma, hogy céljait békésen, de hatásosan tudja megvalósítani.
A feminista nőnek nem Férjeura van, hanem Párja. A feminista nőt segíti a párja, és a családja. A feminista nőt nem bántalmazzák büntetlenül. Nem kiszolgáltatott. A feminista nőnek van élete, és van hobbija is, attól függetlenül, hogy esetleg családja, és gyerekei vannak. Ez nem jelenti azt, hogy elhanyagolja őket.
Régen valójában nem antifeminista voltam… Senki sem akarhatja, hogy csak azért mert nő, kevesebb lehetősége legyen akár otthon, akár a munkában, akár tanulás terén. Senki nem akarhatja, hogy korlátozzák, felnőtt nőként ne dönthessen, és kiszolgáltatott legyen.
