Nekem nem volt igazi anyám…

Anyák napja… Most, hogy anya vagyok, sokkal felszabadultabban kellene átélnem az egészet. A reklámok, a cikkek – mind-mind arról szólnak, hogy az anyánknak az életünket köszönhetjük, csodálatos lény ő, aki annyi áldozatot hoz a gyermekéért, aki mindig kiáll mellettük, aki tigrisanya, aki jó anya. 

Én nem tudom átérezni, milyen szeretni egy anyát. Vér szerinti anyám volt, de ő a gyengeségével mindig elriasztott. Kicsi gyermekkoromban emlékszem a képre, amikor játszottam, ő meg csak föl-le himbálózott ültében, a szeme a távolba meredt… Depresszió. Sajnálatból ment hozzá az apámhoz, aki egy szegény állami gondozott volt, és vágyott családra, amiről azt sem tudta mi fán terem. Az apám úgy gondolta, hogy a gyermekek minden álma, ha elég ételt kaphatnak. Szeretet, kiegyensúlyozottság? Egyáltalán nem volt rá jellemző. Vagy a nyakamba mászott, hogy puszilgasson, aztán ha nem akartam odamenni hozzá, akkor vérben forgó szemekkel lekevert pár pofont – a másikat a fal adta. Anyám mindeközben elbújt. Vagy sipákolt hangosan, artikulátlanul, akkor az apám őt bántotta. Nem azért sipákolt, hogy minket védjen, inkább csak úgy. Gyakran volt kék-zöld a feje, szeme körül. Az apám kést szorított a torkának… Ő pedig annyira gyenge volt. Se magát, se minket nem védett meg. Inkább nekünk kellett volna őt. Én voltam a nagyobb testvér, de engem is könnyen félresodortak. Az iskolában is folyton sírtam. De hiába hívtam fel a segélytelefont, hiába panaszkodtam a tanároknak… A szüleim úgysem mentek be soha. Az apám azt se tudta, hogy hová járok iskolába.

A nagymamám kezdett nevelni. Igazából már óvodában is ő jött értem, minden nap, és az anyám csak késő este “vett át” tőle. Az anyám állandó délutános munkát vállalt, így szinte sosem voltunk együtt. Máig emlékszem a szomszédok vitriolos szavaira: “Hát az anyukád sosem jön érted?” Elsüllyedtem volna már óvodásként is. Gyakran egyedül mentem már akkor is haza. Majd elsősként, az iskolából is, pedig át kellett szállni. Azt hiszem gyorsan felnőttem, már gyerekként. Az általános iskolás ismerőseim mindig csodálkoztak, hogy miért vagyok olyan hideg a szüleimmel kapcsolatban. Emlékszem, már 9 évesen mondtam, hogy utálom őket… Egyszerűen nem vettek részt az életemben, nem foglalkoztak velem, csak a veszekedéseikkel. Meg akartam halni. Sírva aludtam el. Senkinek nem számított.

Persze ott volt az anyai nagymamám, aki viszonylag a maga falusi parasztságával kedves volt. Legalább nem vert, nem bántott. De gyakran megkaptam, ha nem tetszik valami, mehetek vissza anyámékhoz. Nem hiszem, hogy igazán szeretett, de hát így alakult, hogy akaratán kívül nevelnie kellett. De itt legalább tudtam tanulni, és élhettem az életem. A testvérem viszont ott nőtt föl, és sajnos drogos lett, amiről a szüleim egyáltalán nem vettek tudomást időben. A mamám mondta, hogy “meglássátok, bántjátok őt, majd ő is ugyanúgy fog bántani titeket!” – ha-ha… Hát ez lett. Dühöngő őrültté vált, akitől félni kell. És viszont bántotta is őket, hát így vált valóra az önbeteljesítő jóslat… Mára már csak úgy marad nyugodt, ha hajlandó szedni az erős gyógyszereit.

Anyák napján eszembe jut. De megyünk, és veszünk ajándékokat az anyáknak, a mamáknak… 

És itt vagyok én. Mint anya. Mint ember. A kislányomat sosem bántanám. Nem hagyom magára, és boldog, és elég kiegyensúlyozott is. 

Csak talán túl fiatalon kötöttem össze az életem a férjemmel. Majdnem minden nap megkapom, hogy milyen értéktelen ember is vagyok, nem vagyok elég jó anya, nem viszem a háztartást megfelelően, mindennek csodás rendben kellene lennie, hiszen én vagyok a háziasszony. Nekem a dolgom a gyereknevelés, a háztartás, a bevásárlás, a főzés, a sütés, a mosás, a vasalás, a takarítás. Csak az én dolgom, hiszen én értéktelen ember vagyok, aki a munkahelyén is csupán havi nyolcvanvalahány ezret tud keresni, ebből nem élnénk meg, és a férfi dolga a pénzkeresés, a nő dolga az otthonteremtés, sokkal jobban tudnom kellene a helyemet.

Fotó: Freeimages

A kislányomtól az ovis ünnepségen megkaptam az anyák napi ajándékot, és minden nap anyák napja van, hiszen minden nap mondja, hogy szeret. Ennyi elég.

Nem akarom az anyák napját, nem szeretnék hamisan mosolyogni a férjemre, az anyámra, az anyósomra, senkire.