Nem foglalkozol a gyerekeddel?

Elküldtem a barátnőmet a csudába… Megszakítottam vele a kapcsolatom. A kapcsolatunkat, mert a gyerekeink imádták egymást.

Már másfél éve foglalkozom a gondolattal… És múlt héten ki kellett végre mondanom. Pedig nem szívesen, de nem is felindulásból tettem. 

– Vajon én voltam a durva bezzeganya, aki a barátnőjét cserben hagyta a bajban? Hogy elküldtem a csudába, amiért ő nem úgy neveli a kisfiát, ahogy az nekem tetszik? 

– Vagy jól tettem? Jól döntöttem azzal, hogy nem asszisztálok Szilvinek abban, hogy az élhetetlen számítógépes játékfüggő férjét ő tartsa el, a gyermekét is beáldozva, otthonról elmenekülve munka-hobbijába? És még csak meg sem hallgassam őt soha többé, ugyanazt a mondanivalót, újra és újra?

De megtettem… Fotó: Freeimages

Múltkor eljöttek hozzánk, körülbelül fél év után.

Szilvi nálunk rettenetesen bánt a kisfiával. Pedig csak hisztizett a gyerek. Minden gyerek szokott ilyet csinálni. De ő nem emelkedett felül. Csúnyán megalázta, bezárta a férjem szobájába, és a kezét is elverte, többször is… Azt is mondta a kisfiának, hogy ameddig így viselkedik, addig nem hozza el társaságba. Akkor csak ledöbbentem.

Másnap felhívtam. Azt mondta, hogy még aznap is büntetésben van Lacika. Rettenetesen rideg volt a hangja. Egyszerűen el kellett mondanom neki… Hogy neki kellene büntetésben lennie, hogy ennyire elhanyagolja a gyermekét, már jó ideje. És nálunk is ő viselkedett durván, hiába mondta azt, hogy csak a kisfiától akarta megvédeni a gyerekem. Ráadásul a sok fájdalom miatt a mondanivalóm már nagyon régen érlelődött bennem.

Pedig nagyon szépen kezdődött:

Szilvivel együtt tologattuk a babakocsit, úgy ismerkedtünk meg. Két kertvárosi otthon lévő feleség, szőkés göndör haj, vékony arc, világos szemek, hipófehér bőr, egyforma magasság, egyforma alkat. Aki ránk nézett, azt hitte, testvérek vagyunk. 

Fotó: Freeimages

A gyerekek eleinte persze nem foglalkoztak egymással, a babakocsiban nem is lehetett, persze. Aztán amikor már ülős babakocsiban volt mindkettő, egyre jobban bámulták egymást. Másfél éves korukra pedig már úgy tűnt, igazán fontosak egymásnak. Fogták egymás kezét, amíg sétáltunk. Hihetetlenül cukik voltak. Mi is lett volna jobb? Sok séta, friss levegő, jó társaság, a gyerekek pedig együtt tanulnak járni, futni, enni. Szép időszak volt. Szilvi hihetetlenül odafigyelt a kisfiára. Nekem meg nagyon fontos, hogy a barátom jól bánjon a gyermekével. A barátságot pedig az élet legnagyobb ajándékának tartom. Az igazi barátságot. (ITT olvashatod, mit gondolok erről.)

A munka persze bekavart. Visszamentem dolgozni, a kislányom pedig bölcsibe került. A délelőtti séták elmaradtak, de minden délutánomat úgy alakítottam, hogy akár elmehessünk együtt, újra. De nem jött össze, sőt egyre kevesebbszer sikerült. Először havonta, majd háromhavonta. Majd még ritkábban. Pedig Szilvi minden egyes találkozáskor elmondta, hogy annyira szeretné, ha a gyerekek együtt nőnének fel, mint a testvérek. Én mindig hozzágondoltam, hogy ahhoz találkozni is kellene. A munkám elég lehangoló volt, kevés és unalmas feladatot osztottak rám. (Mondván egy fiatal anyukára nem lehet számítani, a gyerek bármikor megbetegedhet. Igaz is. Tudtam, hogy jobb, ha beérem ennyivel. A nagyszülők különben sem segítenek be.)

Szilvinél bezzeg… Eleinte irigyeltem. Azért, mert a nagyszülők versengtek a kisfiáért. Nálunk pedig még látogatóba se jönnek csak úgy, maximum csak pirosbetűs ünnepeken hoznak ajándékot, és annyi. Szilvi elkezdett dolgozni, és a kisfia elég betegesnek bizonyult. A nagyszülők felváltva vigyáztak rá. Aztán Szilvi rájött, hogy a fia – mivel igen beteges – többet érdemelne belőle. Szegény, szinte nem is jár bölcsibe. A nagyszülők pedig nem igazán megfelelően vigyáznak rá, nem viszik sétálni, sem játszótérre, illetve ha le is viszik, a babakocsiból nem engedik ki, pedig már tud járni… A nagypapa sétálna vele, de nem hajlandó etetni és pelenkázni, a nagymama nem viszi el sehová, csak sorozatnézés közben felügyeli. Nincs jó dolga a nagyszülőkkel, és felelős anyaként Szilvi úgy döntött, hogy munkát vált. A fix délutános munkarend helyett az volt az álma, hogy saját vállalkozást indít, ami mellett a gyermekére is sok időt tud majd szánni. Örültem, hogy így döntött. Reméltem, hogy végre újra tudunk majd együtt sétálni. A gyerekeknek is fontos a barátság, a közös programok. 

Fotó: Freeimages

Szilviék minden megtakarításukat beleölték a biznisz elindításába. Felújítottak egy csinos kis bolthelyiséget, jó helyen, olcsón vették ki. És Szilvi belefutott abba, amit minden kezdő vállalkozó elkövet talán: nem mérte fel, hogy egy vállalkozás felfuttatása rengeteg időt igényel. Vevőket kell találni, ismertté kell tenni a boltot, reklámozni kell. Mindezt egyedül. Ráadásul Szilvi beleszeretett az új projektbe. Végre, úgy érezte megvalósítja ezzel magát. A kisfia így újra a nagyszülőkhöz került. Volt, hogy megbeszéltük, hogy találkozunk, aztán mégis lemondta, mert az ügyfélnek akkor volt jó. Este 7 előtt egyszer sem végzett. Csodálkozott, amikor mondtam neki, hogy 7 után már nekünk nem jó a találkozás, mert akkor már vacsora jön, és fürdés. Elkezdtünk teljesen más bioritmusban élni. Ő és a kisfia későn keltek, aztán ha volt ovi, akkor 11-re mentek be legkorábban. Délután mindig valamelyik nagyszülő volt Lacikával, és este 7-8 körül érkezett haza Szilvi, hogy fürdesse, etesse, altassa. Mi ezzel szemben korán indultunk, aztán ott volt az egész délután szabadon. A kislányommal kettesben kellett a délutánokat terveznünk. Eljártunk játszóterezni, játszóházba, bábszínházba, előadásokra, könyvtárba, uszodába. Mozgásos időkitöltés és újabb kapcsolatok szerzése céljából beírattam a kislányom babatáncra, amit szintén nagyon élvezett. Szilvi kisfiát pedig sétálni is alig vitték… A két gyerek elkezdett elég különböző ütemben fejlődni.

Fotó: Freeimages

Szilvi mondta, hogy a kisfiának is szüksége lenne valami tornára, mert nem tud futni sem, nem ment a mászókázás sem sokáig. Ettől függetlenül az időbeosztásában semmi sem változott. Egyre lelkesebben beszélt a vállalkozásáról, egyre rosszabbakat mondott a rokonairól. A kisfiának esélye sem volt, hogy délutánonként foglalkozásokra járjon vele bárki is. Ráadásul Szilvi férje nem dolgozott már egy ideje, és Szilvi egyre inkább úgy érezte, neki kell egyedül megoldani a család anyagi gondjait. Nem adott ultimátumot a férjének, hogy kezdjen el munkát keresni, ráhagyta mondván, hogy ha ő nem akar dolgozni,  akkor úgysem tudja rávenni. Sűrűsödtek a gondok a feje felett. 

A kisfiának viszont szintén egyre súlyosabb betegségei lettek. Kivették a manduláját, mert állandóan begyulladt, de nem oldotta meg a gondjaikat. Ősztől két nap óvoda – két hét otthon a nagyszülőkkel – volt a beosztás. Úgy tűnt, az elmúlt másfél év alatt a kisfiú nem fejlődött szinte semmit. Amikor valamelyik nagyszülővel volt, összefutottunk velük a belvárosban. A kisfiú 3 évesen még mindig folyamatosan cumizott, és a nyunyáját fogdosta. A kislányom igazán viccesnek találta, azt hitte, hogy csak játssza, hogy kisbaba. Ráadásul – talán a sok sorozatnézés miatt – Lacika tényleg káromkodik. Folyamatosan. És verekszik. 

Fotó: Freeimages

Szilvi azt mondta, hogy a verekedés teljesen normális a kisfiúknál. Hiszen a fiúk mások, meg kell védeniük magukat a többiektől. Szerintem pedig nem normális. Kézveréssel és ridegséggel nem lehet valakit megnevelni. A hiszti valódi legyőzéséhez rengeteg türelem kell… És szeretet. Szilvin pedig azt láttam, hogy a kisfiát csak akadálynak látja abban, hogy megvalósítsa vállalkozói álmait. 

Az igazság sosem fekete-fehér.

A sokat dolgozó anyukáknak üzenem:

– A gyerekek gyorsan felnőnek. Ha egy-két évet kihagysz az életükből, sosem fogod bepótolni.

– Ha elvesztetted a kisgyermeked bizalmát, már nem biztos, hogy valaha vissza tudod szerezni!

– Annyi munkát vállalj be, hogy ne zuhanjon össze a családi életed attól! Anya vagy, és ez felelősséggel is jár.

– A gyermeked nem tehet róla, hogy akartátok. Kötelességed róla gondoskodni, és nem csak arról, hogy mit egyen. Kellene minőségi időt is együtt töltenetek.

– A háztartásvezetés-munka taposómalom közepette vedd észre, hogy a gyerekednek lelki igényei is vannak!

– A TV nem fogja okosítani.

– Semmi sem pótolja a mozgást! (Főleg a közös sétákat, kergetőzést.)

– A nagyszülők sosem tudják 100%-osan pótolni az anyát vagy az apát!

– Ha a családban egy ember szétcsúszik (pl. apa függősége) – a másiknak nem lenne szabad helyette is dolgozni. (Akkor csak belesüllyed a függőségébe, mert megerősítést kap tőled, hogy nyugodtan folytathatja… Problémás esetekről olvashatsz: ITT) 

– A gyerekedet ne hibáztasd, ha dührohamot kapsz.

– Soha ne verd meg. Akkor se, ha káromkodik. Akkor se, ha megüt. Akkor azt fogja tanulni, hogy ez a megoldás! (És néha nagyon nehéz. Tudom. Kifejezetten elviselhetetlen néha a lányom.)

– Állj ki a gyereked mellett. Ne védd meg a másik gyereket a sajátod kárára!

– Ne büntess annyit. Szeretettel beszélgessetek, minél többet.

– Rajzoljatok, játsszatok sokat együtt!

 Nincs kifogás! Most kell! Holnap már lehet, hogy késő lesz!

… 

Annyi viszont biztos, hogy tisztább így. Nekem. Régen nem éreztem jól magam, hogy el kellett mindig titkolnom a véleményem. Sajnálatból pedig nem jó egy kapcsolatot sem tartani.