Nemrég összefutottam egy sráccal. Megdöbbentően hasonlított arra a kisfiúra, akivel óvodás koromban barátkoztam. Egy pillanat alatt újra gyerek voltam, újra ott volt ő, és én, és a színtiszta barátság. Hirtelen elárasztott az öröm, évtizedek óta nem érzett biztonságérzet, könnyűség, amikor minden hétköznapi gond semmivé foszlik, és csak kacagnál. Kisgyermek voltam újra, pár pillanatig.
Persze, kiderült, hogy mégsem ő volt az a gyermekkori barát. De nem számít, az elsöprő erejű érzés rádöbbentett pár dologra, amit szeretnék megosztani.
Babakori barátság – mint a testvérek
Rájöttem, hogy pontosan ezért olyan fontos számomra a barátság – a gyermekem barátai. A legfontosabb dolog. A gyermekkorban kötött barátságok közül sok van, ami egy életen át tart. A fiatalkori barátokra az ember úgy néz, mint a régi, romlatlan önmagára. Azok a kapcsolatok még nem érdekeken, nem kényszeren alapultak, mint sok felnőttkori haveri kapcsolat.
Viszont a gyerekek a szüleiktől függnek. A gyerekek találkozásai is sokszor azon múlik, hogy a szülők szánnak-e időt arra, hogy a gyerek találkozhasson a barátaival. Az óvoda az “csak óvoda”, ugyan ez a helyzet a többi intézménnyel is – persze nagyon sokszor ott is kialakulnak barátságok. Mégis ahhoz, hogy ezek meg is maradjanak, szerintem a gyerekeknek intézményen kívül is találkozniuk kell.
Megváltozott a világunk. Ugye Ti is észrevettétek? Amikor gyerek voltam, akkor a szomszédokkal sokszor átmentünk egymáshoz – az utcában sok hasonló korú fiú lány volt. A szülők fellélegeztek, mert mi együtt játszottunk, nem rajtuk lógtunk, hiába voltunk egykék. Sosem volt velünk semmi baj, nem voltunk magányosak, nem is a tévé vagy a számítógépek előtt ültünk. Kint szaladgáltunk az udvaron, vagy gyurmáztunk, festettünk. Néha kaptunk kis szendvicset, és jól elvoltunk akár egész délelőtt. Sosem volt a másik szülőpáros jelen, általában elég volt egy anyuka, aki tudta közben végezni a házimunkát. Annyira könnyű volt! Olyan felemelő. A gyerekeknek is jó, a szülőknek is kiváló.
Fotó: Freeimages
Megváltozott a világ. A család hétköznaponként sincs igazából együtt. Úgy látom, a legtöbb családban hazaérve azonnal bekapcsolják a TV-t (videót), vagy a számítógépet. Az okostelefonon alap folyamatosan olvasgatni. Hétvégén pedig indul a házimunka és bevásárló-szeánsz. Eltűnt a lazaság, a felhőtlen együttlétek. A multik tömve vannak nézelődő családokkal, és elmegy a shoppinggal egy egész délelőtt vagy délután. Aztán rohanás tovább… Biztosan nem lehet általánosítani, de engem sokkolni szokott a rengeteg család látványa a bevásárlóközpontokban hétvégenként. Azt vettem észre, hogy közben a kirándulóhelyek üresek. Ahol régen egy csomó ember kellemesen szórakozott együtt, elhagyatottá vált. Nem jellemző, hogy több gyerekes család megy el közösen programokra, általában csak a mikroközösségek – mindenki a legközelebbi hozzátartozóival van csak együtt. (Ha családosok hívnak minket programra, akkor általában az az alap, hogy ők lepasszolták a gyerekeket, mi is tegyünk úgy…)
Régebben jobban ott voltak legalább a “kölcsöngyerekek” hétvégékre. Nálunk rengetegszer voltak ott a barátaim, a mi családunk sokszor elvitte a szomszéd lányokat a strandra, vagy akár közeli kirándulásokra is. Vagy én csatlakoztam be az ő családjaikba ugyanígy. Sosem arról szólt így az együttlét, hogy a szülőket nyaggattuk volna, mert unatkozunk. Mindenki élvezte az életet. Sokkal jobban, mint mostanában. Amit látok magam körül: rengeteg szigetember van, rengeteg TV függő, munkafüggő, számítógépfüggő. A közösségi oldalak meg azt a látszatot keltik, mintha nem is lennénk annyira magányosak… A gyerekek is rászoktak erre. Nem érzik a magányt, mert ott a sok multimédiás kütyü.
A legegyszerűbb: A család “együtt van” este. Illusztráció: Billy Alexander
http://emboldenzine.com/
A gyermekemnek is volt egy barátja… A szívében még mindig őrzi, nagyjából csak az emlékét.
Semmi más nem történt – az anyukája visszament dolgozni. Nem csak a munka volt a lényeg számára, hanem az önmegvalósítás is. Fontos volt számra, hogy azt csinálja, amit szeretne, és ne ugráltassa egy főnök sem. Persze, 35 fölött ez nyilvánvaló, nem mindegy, hol töltjük az életünket. De vállalkozóként új üzletet nyitni nem olyan egyszerű. Azzal jár, hogy déltől estig kell dolgoznia, még hétvégén is (akkor, amikor az ügyfeleknek megfelel). Tehát: A gyerekért nem ő megy az oviba, ha beteg, nem ő van vele, hétvégén is máshová van passzolva, mert ő dolgozik. A kicsi kezd a korosztályához képest lemaradni – a nagyszülők nem úgy foglalkoznak vele, mint kellene. (A nagyszülők sorozatokat szeretnek nézni. Ha a gyerek ott van, nyilván ő is azokat nézi. És rengeteget van ott.) Nos, emiatt is a családi életük kudarcba fulladt, és nem lehet összehozni találkozót – csak körülbelül félévente egyszer. De akkor a gyerekek tombolnak örömükben! Imádják egymást. Úgy tűnik, nem tudnak egymástól eltávolodni. Megértem az érzést. És tehetetlen vagyok.
Annyira mások az értékrendek sok családnál. Próbálkoztunk persze ismerkedni más családokkal is. Nagyon sokan egyszerűen annyira betáblázottak, hogy nem érnek rá hétvégenként. Vagy kötelező megjelenni a nagyszülőknél. (Felnőttek ők valójában, hogy a szüleiknél KÖTELEZŐ jelentkezniük mindig, vagy csak kifogás?) Valahol egész biztatóak a tapasztalataink, de néhány családban teljesen természetes az együttlét azon formája, hogy a gyerekek együtt néznek videót, vagy együtt játszanak a számítógépes játékokkal. Semmi több. Ez szerintem egyáltalán nem nevezhető együttlétnek.
Fotó: Freeimages
Mi lesz így az igazi barátokkal? Vajon a gyermekem is át fogja valaha érezni azt az érzést, hogy van egy igazi barátja, akivel minden szabadidejét együtt töltheti? Mi mindent megteszünk érte, hogy így legyen. De vajon van még másik (két) ilyen ósdi szülő is, akinek a gyerekek barátsága és a közös együttlét fontosabb, mint a hétvégi munka vagy a bevásárlás?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: