Írtad, hogy 70 évesen élni akarsz. Most igazán, végre. (Ide kattintva olvashatod az előzményt.)
Igazából nem értem, hogy a fiatalságodat miért kellett mártírként megélned. Nem kellett volna. Pár dologban nem értünk egyet, párban meg teljesen igazat adok neked.
Tudod, 70 évesen is jó, ha van valakinek igénye a kimozdulásra, és a kultúrára. Örülök, hogy sokat utaztok a pároddal, és örülök, hogy új dolgokat fedeztek fel. De messzemenőkig túlzásnak tartom, hogy az életet nem csak a programok jelentik számodra, hanem az is, hogy kivétel nélkül minden nap vásárolgatni jársz, a piacra is, és gyakorlatilag akcióvadász lettél. Ezt nem tartom kiváló hobbinak. Nem érted meg, de mindig is rosszul esett, hogy a mellettünk lévő boltban vásárolgatsz, és sosem voltál hajlandó belépni a küszöbön belülre, hogy lásd az unokádat. Tudom, hogy engem nem kedvelsz, de az unokád imád téged. Imádna. Nagyon ritkán lát. Csak családi ünnepségeken. Tudom, sokszor küldesz neki ajándékot, és az ünnepeken őt is minden egyes alkalommal ajándékokkal halmozod el… Nem örülök neki, hogy látom: amikor meglát titeket, mindig keresi az ajándékot.
Fotó: Freeimages
Kedves Anyósom, Apósom, a programjaitokon nem furcsa, hogy a többi nagyszülő néha elviszi az unokáját, hogy együtt élvezzék a kirándulást, vagy egy-egy családbarát előadást? Persze, zsenge korú az unokátok, és nem olyan, hogy a sarokba lerakjátok, és ottmarad, de azért egyszer-egyszer legalább elvihettétek volna játszótérre, vagy sétálni. Nem heti egyszer, mondjuk csak havonta… Vagy ha beteg volt, meglátogathattátok volna. Jó-jó, tudom, rengeteg az új hobbitok, és elég volt a családból.
Eljártok szilveszterezni, és egyéb szervezett táncos mulatságokra is, ezzel sincs semmi gond. Részletesen ecsetelitek minden buli programját. Viszont kérlek ne szúrj le azzal, hogy amikor majd olyan öreg leszek, mint te, akkor majd nekem is jár ez a fajta kikapcsolódás.
Tényleg ez lenne a helyzet – szülőként csak a szenvedés, munka, robot, gyereknevelés, háztartás – majd öregként a család lerázása? Ez lenne a cél?
Szerintem nem. Lehetett volna élvezni az anyaságot is. A családnak pedig együtt kellett volna lennie, egymást támogatva, szeretve, egymásra figyelve.
Fotó: Freeimages
Amikor belekezdtem az anyaságba
– számomra igazán új projekt volt – az alábbiakra számítottam, és ami történt, nem tettem zsebre
v/s:
– A férjemmel közösen fogjuk felfedezni a szülőség örömeit, korán hazaér majd, hogy velünk legyen, hogy együtt lehessünk. – De új projektbe kezdett a munkahelyén: minden nap legkorábban este 10-kor jött haza, és alig voltunk együtt.
– Sokat nevetünk majd a bakikon. – De alig voltunk együtt. Egyedül kellett mindent kitalálnom. Jól-rosszul.
– Sokat fogunk kirándulni, és megfiatalodunk családosan. – A babámmal kettesben kirándultunk. Sokat. Többek között azért is olyan sokat, hogy ne kelljen kizárólag kettesben lenni vele folyamatosan. Teljesen ki voltam zárva a családból és a társadalomból is.
– Mélyebb lesz a családtagok közötti kötődés. – Nem jöttek látogatni a rokonok, a férjem nem járt haza, és nem is tudott mit kezdeni a babánkkal. Imádta, ütyürüpütyürü, de sosem vigyázott rá egy órára, míg én akármit csináltam volna. Amíg nem kezdett el beszélni, nem tudott vele mit kezdeni. Sétálni utál, és a játszótereket látni sem bírja, a fürdőket elkerüli, biciklire nem ül, a belváros unalmas, állatkert kizárt. Mindent kihagyott, amit gyerekkel közösen lehetne élvezni. Színházba vagy táncos mulatságra nyilvánvalóan nem járhatunk.
– A család örül majd a legkisebb jövevénynek, és nem csak ajándékokkal mutatja ki, néha elviszitek sétálni, akár velünk, ti ketten, mi ketten és a baba. – Ilyen egyszer sem fordult elő.
– A gyerek megfelelően fog viselkedni (igen, erre is számítottam) – fog enni evés időben és aludni alvásidőben. De rá kellett jönnöm, hogy nem minden gyerek működik a könyvek alapján… Például azt hiszem, anyafüggő lett. Egy csomó szeparációs szorongással. De mi más lett volna, ha csak én egyedül voltam vele mindig?
Szülőként is meg lehet találni a közös hangot a családban, és a gyermeknevelésnek vannak örömteli oldalai is!
Fotó: Freeimages
Persze máshoz nem akarlak hasonlítgatni titeket, hiszen már egy generációi unoka lefutott nálatok. Mégis… A munkahelyemen nem számíthatnak rám, mert nem ugrotok be beteg gyereket ápolni. (És nem is fognak soha visszavenni teljes munkaidőbe… Ők is megmondták, éppen ezért. Egy anyára nem lehet számítani, első a gyerek.) Persze a férjem sem marad otthon, mert az ő munkahelye meg még fontosabb. Amúgy is, egy anya ne legyen karrierista, áldozza fel magát. Nem leszek áldozat. Elfogadom a helyzet velejáróit, mindent megteszek, hogy legyen mindig meleg étel, vasalt ing, és viszonylagos rend, de próbálok egyensúlyt is tartani: részmunkaidőben dolgozom, és a gyermekemmel sok minőségi időt töltök. Nem a tévé neveli fel.
Anyósom, te mondtad nemrég, hogy kisgyerekesként a család ugyanazt a szolgáltatást kapta tőled, mint ami azelőtt is megszokott volt. Igen, tudom, arra szoktattad a gyerekeidet, hogy legyenek egyedül, amíg te a konyhában vagy. Tudom, hogy a hátadat látták legtöbbször. A nyaralásokon is kizárólag a konyhában voltál. Nem csodálom, hogy utáltad az egészet, és nem tanultad meg a családod élvezni. Együtt lenni ugyanis jó. Jó dolog játszani, nevetni, zenélni, együtt gyurmázni, de jó dolog együtt kertészkedni is, vagy takarítani. A férjem a te sabonodat tartja etalonnak – a gyerek legyen egyedül, az asszony a konyhában… Miért nem derült ez számomra ki korábban? Talán azért, mert akkor derül ki, hogy ki-milyen típusú szülő, amikor szülővé válik. Mindegy, hogy milyen életkorban.
Miért kellene arról szólnia egy családi együttlétnek, hogy a háziasszony éjt-nappallá téve dolgozik, és ötféle menüt állít elő, míg a családtagok elvannak? Ki mondta, hogy egy feleségnek rabszolgává kell válnia? Mondd, amikor fiatal voltál, miért kellett éjszaka takarítanod? Miért nem foglalkoztál a gyerekekkel, vagy magaddal? Tudom-tudom – neked most is, mindig is fontos volt, mit szólnak a szomszédok… És nagyon nem érted, hogy miért nincs nálam hatalmas rend, és tisztaság. Valóban, nem vagyok jó háziasszony. Viszont amíg csak otthon voltam, háztartás és folyamatos pakolás és tisztítás helyett napi kétszer vittem a gyerekemet sétálni. És egy csomó programra. Vittem úszni, vittem játszótérre, és társaságba. Közben én sem éreztem magam rabszolgának.
A nagymamaság is lehet élvezhető. Fotó: Freeimages
Persze, segítettél a magad módján. Felajánlottad a fiadnak, hogy főzöl neki te. Így minden nap együtt ebédeltetek. Persze, rengeteg érv szól mellette: leveszed a terhet a vállamról, legalább ő egyen rendes kaját, úgyis főzöl, ráadásul mindig valami különleges ínyencséget. Tudtad, hogy ezzel elszakítottál a férjemtől? Te lettél a “bezzeganya”, aki mindig dolgozott… Én pedig az “otthon van, csak játszik a gyerekkel”, aki alkalmatlan. Vajon csak sugalltad nap mint nap, vagy mondtad is neki, hogy milyennek kellene lennie egy igazi anyának? Amikor nálatok kellett laknunk, akkor nyilvánvaló volt, hogy ellenem beszélsz. A férjemet a felújítás egy hónapja alatt nem láttam… Amikor pedig eljött hozzánk, reméltem, hogy legalább addig velünk lesz, amíg fürdetem a gyereket. De te mondtad neki, hogy inkább pihenjen szegény – egy asszonynak meg kell oldania az ilyen helyzeteket, ne rángassa már a túlhajszolt férjét. Minden nap azt kapom, hogy nekem kellene a háztartást tökéletesen vezetnem, mert nem a férfi dolga a gyereknevelés, sem a háztartás. Ha a gyerek hisztis, vagy bármi baja van, arról is én tehetek, mert én nevelem, velem van, ő itthon sincs – tehát az én hibám.
Fotó: Anna Radchenko fotóművész Facebook oldala
Kedves anyósom, feladom.
A többi párválasztás előtt állónak üzenem, hogy keressen olyan családot, ahol az anya azt tanította a gyerekeinek, hogy az életet lehet élvezni is. Ahol a családi élet nem csak a munkáról szól. És a családi együttléteknek van tartalma is.
Persze nem kell követni a tanácsom, lehet, hogy jobb vagy bizonyos dolgokban, és kevesebb a görcs, vagy csak nincs igényed kapcsolatokra és szórakozásra. Egyébként nyilván, aki nálam ügyesebb háztartásvezető, és született nevelőnő, minden bizonnyal kevesebb problémája adódik.
Én – akárki akármit is mond – az élet, a barátság, és az élmények élvezetére tanítom a gyermekem. Nem akarom, hogy magányos, kapcsolatok nélküli, keserű, hobbi nélküli ember legyen, akinek csak 70 éves kora körül jut eszébe, hogy élnie is kellett volna.
Amit itt olvastam, az szíven ütött. Mert nálam is ez volt a helyzet. Most annyi a különbség, hogy meghalt az ex-apósom, és most már unokázna az ex-anyósom, csak a gyerekeim nem keresik eleget, mert már megnőttek, és elment az a bizonyos hajó.
Úgy kellene kezdenem, hogy hallgassuk meg a másik felet is. Nem teszem, mert csupán pár szóval reagálnék a leírtakra. Anyós vagyok, két, már szinte felnőtt unokával. Harmonikus családi életet tudhatok magam mögött és remélem, az elkövetkezendő éveket is így fogom leélni. Szerető férjemmel, fiaimmal, menyemmel és unokáimmal. Mert másképp el sem tudom képzelni az életünket. A menyemet lányunkként fogadtuk, hiszen ő is úgy szereti a fiamat, ahogyan én. Egy anya számára ez a legnagyobb boldogság, ha a gyermeke boldog. Határtalan öröm volt, mikor megszületett az első unokánk. Teljesen természetes volt, hogy mindenben segítettük őket. Úgy mondtuk,hogy otthoni ügyeletben, készenlétben álltunk, ha szükségük volt ránk. Soha nem akaszkodtunk a nyakukba, nem szóltunk bele nevelési szokásaikba, de amikor az unoka a miénk volt, csináltuk úgy, ahogyan a gyerekeinknél. Programok, cirkusz, állatkert, gyermekvetélkedők, rendezvények, bábszínház, stb…Mivel aktív dolgozók voltunk, felelős beosztásban, sokszor feszült, idegölő körülmények között, a nyári szabadságunk alatt utaztunk. Csak ketten. Nagyon sok helyet bejártunk, de hazafelé a bőröndök mellé, pót táskákat kellett vennünk az ajándékoknak. Második unokámnál szintén ez volt a helyzet, csak akkor már dupláztuk a szeretet. A mai napig szoros, napi kapcsolatban vagyunk velük. Érezzük a törődésüket, a szeretetüket, pedig már élik a saját életüket, tanulnak, dolgoznak. Ők is tudják, mi is érezzük, hogy bármikor, bármiben számíthatunk egymásra. Úgy a menyemmel, fiaimmal és az unokáimmal együtt megbeszéljük a fontos dolgokat. Sajnálom azokat a nagyszülőket, akiknek az életükből kimaradtak az anyák napi versek az oviban, iskolában, akik nem javították ki a rosszul kimondott, suta kis szavaikat, akik nem sütöttek este 8-kor 40 db palacsintát, mert az unoka ezt kérte és kívánta, akik nem látták a csillogást a szemükben, amikor a saját maguk által készült kis ajándékot átnyújtották a könnyekig meghatódott nagyszülőknek. Emellett mi eljártunk szórakozni, színházba, hangversenyre és nem mellesleg, munka és család mellett a férjem 2 diplomát szerzett. Büszkék vagyunk rájuk és tudom, hogy felnőttként, családos szülőként majd ők is nagyon szívesen emlékeznek vissza a közös programokra.