“Rabszolga vagy!” Mondta a főnököm. Nem megbántani akart, valahol komolyan gondolta. Vagy viccesnek tartotta. Egyetértettem vele, és azt gondoltam, hogy még prosti is, mert elfogadom a pénzt.
A pénz persze éppen annyi, hogy kifizetem a számlák rám eső részét, a havi buszbérletet, a gyerek ovis ebédjét, meg a különóráját, és még tízenötezer forintom marad a hónap végéig. Persze a férjemtől mindig kérhetek, neki valamivel több van, de persze minden esetben rosszul érzem magam, amikor kérni kell. Néha megemlítette, hogy ő sem varázsolja a pénzt, és ráadásul ő minden nap késő estig bent van, cserébe legalább lenne csodás rend itthon, és nyugalom, csönd.
Szóval a munkahelyemen rabszolga vagyok, de kizárólag itthon lenni a gyerekkel sokkal kiszolgáltatottabb dolog volt. Saját jogon (GYED, GYES) még kevesebb pénzt kaptam, és ráadásul a világtól is elszigetelődtem. Régebben nem éreztem semminek a hiányát – mert a munkahelyemen én voltam a “hú és ha”, a túlórázó csaj. Ott volt számítógépem, meg kollégáim, társaságom, ha volt kedvem, elmentem egy előadásra, szórakozni. Aztán hirtelen bekerültem az anyukák világába. És rájöttem, hogy kisgyerekkel például télen nem is olyan egyszerű… Főleg kocsi nélkül. Elugrani valahova nem tudsz, főleg, ha beteg – ilyenkor egy felelős anyuka autóba rakja a gyerekét, nem tologatja babakocsiban a mínuszokban. Ilyen időben amúgy is egy pici emberkének elég 20-30 perc szellőzés. Ennyi idő alatt nem lehet ellátogatni a távol lévő boltokba, és elintézni az ügyeket. Egy bevásárlás fél napot vesz így igénybe. Na meg nem volt itthon számítógépem, sem okostelefon. Ha hazajött késő este apa, és én is végeztem nagyjából a napi rutinnal – rávetettem magamat a laptopjára, és megnéztem, mi újság a nagyvilágban. Ezen kívül persze ott volt a rádió – a tévét mindig is utáltam. Persze hívtak a barátok, de csupa gyermektelen programra. Például feminista est, nagyszerű előadókkal. A gyerekekre vigyázzon valaki más, mert nehogy megzavarjuk az előadót… Oké, aznap is a játszótéren voltunk kettesben… Esténként pedig apa mindig nyűgös, hiszen egész nap otthon vagyok az egyetlen gyermekemmel, miért nincs rendben a háztartás, miért nem tökéletes minden. Hiszen ő keresi a pénzt, hajt egész nap, mint a barom, én meg itthon gyerekezek, játszadozom. Nem is vagyok igazi nő, nem ezt várta. Ha egyszer rend lenne, a gyerek is csodásan viselkedne, mindig különleges, meleg ebéd, más lenne, talán újra vágyna rám. De nem teljesítek elég jól. Mára már nyilvánvaló, hogy nem erre születtem.
A nagyik természetesen modernek, a munka és a pénz elköltése, illetve a hobbik teszik ki mindennapjaikat, minket pedig kizárólag ünnepeken kívánnak látni. (Ha már fiatalként nem éltek, hát így öregként ne az legyen az életük, hogy a beteg gyerekre vigyázzanak, amíg az anya próbálna helytállni… Szilveszteri buli, utazás, jóga, táncklub – sokkal inkább.)
A külvilágtól megfosztva igencsak lehangolt voltam. Alig vártam, hogy visszamenjek dolgozni. Bár azt hittem, hogy úgyse fognak visszavenni – olyan ember, akinek az életét már félig a gyerek tölti ki, nem lesz a munka hőse. Nem is lettem. Félállás, kegyelemág, megtartottak, mint szakértőt, mint az új gyermektelen kolléga (felvették, kimondottan azért, mert úgyse lesz gyereke) betanítóját, és problémás esetekben kisegítőjét. Néha, ha felmerül egy pár problémás eset, rácsapok, mint tyúk a takonyra, és gyorsan megoldom. De megmondták, hogy így, hogy nem számíthatok a nagy családi segítségre, mint minden rendes anya – sosem számíthatok én sem arra, hogy visszavegyenek teljes állásba. Olyan emberre nincs szükség, akit bármikor szólíthatnak az oviból, hogy “vigye már haza a gyereket, kedves anyuka, mert annyira köhög”. Ez van, télidő, és tényleg. A gyerek kicsit beteg. Csak épp annyira, hogy ne vegyék be a csoportba, viszont itthon unatkozik, és nem vagyok hajlandó napi 8 órában mesét nézetni vele. Én vagyok vele itthon. Mindenki más elfoglaltabb. Fontosabb. (A munkahelyemen az új kolléganő csodásan dolgozik, és tényleg csak akkor hívnak fel, ha kell valami olyan szakfeladat, amihez elengedhetetlen vagyok. Amúgy nem is vagyok túl speciális, örülhetek, hogy van egy erős munkahely a hátam mögött, lehetőséggel a túlélésre.)
A “rabszolga” kapott kölcsön a munkahelyéről egy laptopot ilyen esetekre, amikor itthon kell lenni – hogy a problémás helyzeteket itthonról is meg tudjam oldani – cserébe használom magán célra is, hogy ne csavarodjak be. Ettől függetlenül a betegszabadságok természetesen szigorúan nyilván vannak tartva. Még kevesebb fizu… Végül is, fair. Legalább így, a világ kicsit kitárul. A fizetésemet – bármilyen kevés is – időben kapom meg, és mint ami annyi anyuka álma – részmunkaidőben dolgozhatok, ahol nem hajtanak halálra, és lehetek a gyermekemmel, amikor szüksége van rám. Csak néha fáj, csak néha megalázó.
Azt hiszem, kell egy saját laptop. Ami csak az enyém.
