Emlékeztek a villamosos gyilkosság főszereplőjére? (Emlékeztető itt. ) Vele is hasonló dolog történhetett, mint Attussal.
Anyagilag normális család, fehér bőrű emberek, okos gyerek – aki aztán emberileg, lelkileg elveszett. Lehetett volna tenni ez ellen, időben.
Sajnos végig kellett néznem, mi történt Attussal, honnan indult, majd hová süllyedt el.
Édes kisfiú volt. Nem, ez így nem állja meg a helyét. Okos volt, szép volt, és egészséges volt. Nem volt édes valójában. Már baba korában sem. Rengeteget sírt, majd később inkább hisztizett. Kiborító volt. Mindig rá kellett figyelni, ha nem figyeltek rá egy pillanatig, azonnal veszélybe sodorta magát. A gyerekek gyakran nem tudják a dühüket kezelni két éves koruk körül, a dackorszakban az addig nyugodt gyerekek is rendezhetnek bolt-fetrengést, akarom-kiabálást, de ez más volt. Dühöngött. A szülők nem voltak a helyzet magaslatán ennek kezelésében, főleg, hogy köztük is sok volt a feszültség – egy ilyen problémás gyerekkel ez csak fokozódott. Nem volt pihenés, nyugalom, gyakorlatilag soha. A szülők megtanultak a sikítozásban csukott füllel létezni, oda nem figyeléssel élni. Boltokban, ahol már túl ciki a helyzet, az első követelő szónál azonnal teljesítették a gyerek kívánságait, nehogy balhé legyen. Kizárólag cukorkát akart enni? Hát kapott azt! Csak legyen csönd. (Meg különben is, a gyerekek érzik, hogy mire van szüksége a szervezetüknek, nem?…) Viszonylag korán be is adták bölcsődébe.
Tehettek volna az ellen, hogy ne romoljon a helyzet. Óvodás korban még viszonylag könnyű tenni, hogy ne legyen tragikus a vége:
– Sajnos a probléma tagadása nem jó hozzáállás: nem működik a gyerekeknél, amit alkalmaztak: Van nála rosszabb is, nem ő a legrosszabb, nincs semmi baj valójában. De van. És ha nem ismerik el, hogy valami nincs rendjén, biztosan nem lesz megoldás. A gyerek pedig szenvedni fog, hogy ő nem felel meg társadalmilag elvárt módon egy átlagos szituációban sem. Továbbá: Ha egy gyerek hiperaktív, problémás, az nem azt jelenti, hogy indigógyerek, és jobb, mint a többiek. Egy normális pszichológust keress neki, nehogy new-age gyógyító guruhoz fordulj! Nem működik a kineziológia sem, a homeopátia sem.
-Ha mondani szeretett volna valamit Attus, meg kellett volna hallgatni. Nem kellett volna hagyni, hogy egyre hangosabban ordítson, kiabáljon, próbálkozzon a kommunikációval. A szülőnek nem lett volna szabad becsukott füllel folytatni az olvasást, tévézést, akármit.
– A nyilvános helyeken nem lett volna szabad a rossz viselkedést jutalmazni. A hiperaktív gyerekek valóban lehetetlenek tudnak lenni, de nem szabad a rossz viselkedés ellen ajándékokat vagy édességeket adni.
– Oda kellett volna figyelni az étkezéseire. A hiperaktivitás mögött a kutatók táplálék-felszívódási zavart is sejtenek. Egy jól képzett gasztroenterológus segíthet. (Akár a laktózérzékenység, vagy ételallergia is okozhatja a figyelemzavaros hiperaktivitás tüneteit.) Ha hiperaktív egy gyerek, meg kell figyelni, hogy mit eszik, esetleg a túlpörgés egy-egy ételféleség elfogyasztása után jelentkezett-e. Megfelelő mennyiségű vitamint, ásványi anyagot fogyaszt-e? B vitamint, magnéziumot kap-e? Nem szabad valakit csak cukorkán és fehér kiflin “tartani”, a túl sok cukortól is túlpörögnek a gyerekek, ráadásul bizonyos ételfestékek – amik a cukorkákban is megtalálhatóak – bizonyítottan okozhatnak hiperaktivitást.
– Amikor kiderült, hogy gondok vannak, érdemes lett volna koordinációt elősegítő mozgásterápiára vinni. Akkor sajnos még nem volt ismert a manapság nagy sikerrel alkalmazott TSMT módszer, de talán valamilyen labdás elfoglaltság segített volna. Vagy akár a Ju-do, vagy bármi más.
– Nem lett volna szabad elutasítani a gyereket. Problémái vannak, folyamatosan sikítozik, rohangál, fel akarja hívni a figyelmet – legalább néha rá kellett volna figyelni. Elvinni közös programokra, olyan helyekre, ahol nincs feszültség.
– Megverni soha – egyszer se lett volna szabad. Akkor sem, ha elviselhetetlen. A verés nem megoldás. A verés csak azt tanítja, hogy ez a megoldása a nehéz helyzeteknek. Attus végül – mivel ezt tanulta, ezt alkalmazta. Verekedés, dobálás, bútorborogatás…
Jó óvodát fogtak ki, toleráns óvónőkkel, így az ovis időszak az otthoni balhékat leszámítva nyugodtan telt. A gyereket a szülők amikor csak tudták, passzolták. A nevelőnéninél töltötte minden délutánját, estig.
Az igazi problémák az iskolában mutatkoztak meg. Hiába a figyelmeztetés, a szülők – mivel a gyerek gyors felfogású volt – kitalálták, hogy egy erősebb iskolába íratják be. Abban az időben még a hiperaktivitás kezelését nem nagyon ismerték, főleg egy normál tanrendű iskolában nem volt “szabad” hiperaktívnak lenni. Egy erős iskolában ez pedig tragédiához vezetett. (Talán még most is ahhoz vezetne, mert a mai pedagógusok sem felkészültebbek?) Az a helyzet, hogy az iskolában nem tudtak Attussal mit kezdeni. Óra közben felugrált, szaladgált, beleszólt, belekotyogott abba, amit a tanár mond, nem tudott nekiülni a házi feladatnak, folyton csak rohangált. Nem lehetett nagyon tanítani otthon sem, mert csak futkározott. Aztán a nevelőnénit újra bevetették – minden nap ott volt, estig, mert nem vették be az iskolai napközibe sem. Persze ezek után lemaradt a többiektől, mint a borravaló. Meg is buktatták pár tantárgyból, és eltanácsolták a körzeti iskolába. A körzeti iskolában folytatta a tanulást, az is egy “normál” iskola volt sajnos – ott is folyamatosak voltak a problémák, nem tudott beilleszkedni, a tanárok egyre jobban pikkeltek rá, amikor rosszul viselkedett, egyeseket kapott. Elvitték orvoshoz, aki felírt neki egy nyugtatót. A helyzet nem javult, sőt, talán romlott. Csak aluszékonyabb lett… Provokálni viszont tudott. Mindig elérte, hogy addig piszkálja a körülötte élőket, amíg azok ki nem robbannak. Szinte ebből nyerte már az energiáit, követelte a figyelmet, szinte mintha eleve azt akarta volna, hogy ordítsanak rá. Borogatta a bútorokat, ha valamit nem kapott meg… Egyre inkább követelte a márkás ruhadarabokat, drága cuccokat. És persze a szülők akár erőn fölül kifizették a drága dolgokat. Lényeg a logó, a márkanév.
Pont az ilyen gyerekek részére alakítottak ki akkoriban egy alapítványi iskolát. Végre helyet kaphattak azok, akik enyhén fogyatékosok, vagy viselkedési zavarosok, és egy átlagos iskola nem tudott velük mit kezdeni. Itt felkarolták ezeket a gyerekeket, a pedagógusok figyelmesebbek voltak, speciális módszerekkel oktattak, és nem követeltek kőkemény szigorral, órákon fel lehetett állni, és a gyerekek kaptak szeretetet, megértést is. Általános iskola, felső tagozat. Ekkoriban Attisnak furcsa feltűnő mániái lettek – kakastaréj hajat csináltatott, pirosra festette, tele rakta gumikkal, fülbevalót lövetett – mindent megtett akkor is, hogy figyelmet kapjon. Elkezdett dohányozni brahiból. A szülők azért, hogy ne tomboljon, kartonszámra vették neki a cigit. Az iskolába sok problémás gyerek járt – illetve kizárólag problémás gyerekek jártak – és mivel fizetős suli volt, a legtöbb szülő valamennyire tehetős volt. A gazdagabb gyerekek belevitték a füvezésbe. Ettől függetlenül pár év viszonylagos nyugalomban telt. Az iskolából nem jött legalább panasz, és eljutott nyolcadikig, felvételiig. Akkoriban összejött egy lánnyal. Ami persze normális ebben a korban. A lány hasonló problémás háttérrel rendelkezett, intelligens, kifejezetten jómódú, de brutális szülőkkel. Együtt voltak, egy szobában, dohányoztak, és a világmegváltó terveik között leginkább az szerepelt, hogyan “csinálhatnák ki” a szüleiket. Ez csak azért érdemel említést, mert emellett a passzív lány mellett zárkózott be Attus teljesen. Hónapokig nem mozdultak ki a szobából, hát szakítás után is így maradt a dolog. Attus nem akart aktív életet ezek után. A tekintete egyre zavarosabb lett. Nem akart ez után eljárni sehová, amit azért kicsi korában élvezett. Nem érdekelte többet a biciklizés, görkori, bandázás sem.
Elvégezte a nyolc osztályt, majd – mivel nem volt mérlegelve, milyen típusú iskolából származik a jegy – simán felvették egy normál gimnáziumba, ahol pont ugyanolyan problémákkal találta magát szembe, mint a régi átlagos általános iskoláiban. Követelések, felelés, rend, fegyelem. Ezzel ő nem tudott mit kezdeni, mert a speciális iskola sem tanította meg az intézményekben követendő szabályokra. Egyre többször kimaradt az iskolából. Először fejfájásra panaszkodva – de mindig volt valamilyen ok, ami miatt nem járt be. Egyre többet füvezett a volt általános iskolás barátainál. A szülők természetesen elfordultak, el voltak foglalva a saját munkájukkal, projektjeikkel – különben is, utánaolvastak, hogy a fű egy gyógynövény, és nem okoz függőséget. Pedig okozott. Egyre több fűre lett szükség, majd elkezdett pénzeket ellopkodni, próbált füvet (vagy fű helyett fűnek hazudott gyógynövényeket) eladni az osztálytársainak, bárkinek, később elkezdte otthon is termeszteni a drogot – szülői hozzájárulással. A szülők még mindig tagadták, hogy gond lenne. Más tini is problémás. Majd kinövi. Majd elmúlik. De egyre többször voltak Attusnak rémálmai, egyre feszültebb lett, egy idő után már nem tudott bejárni az iskolába… De sebaj, majd elvégez valamilyen szakiskolát.
Idáig nem jutott el soha.
Akkor szifonpatronozott, majd használt párszor “varázsgombát” és persze olcsón beszerezhető designer-drogot, és valami véglegesen károsult az agyában. Néha agresszív rohamai vannak – mint gyerekkorában, betör pár ajtót, felborogatja a kukákat, bánt embereket, pénzt követel, láthatatlan – ott nem lévő emberekkel beszél, bele a levegőbe, a tekintete zavart, előre-hátra dülöngélve szívja a cigijét monotonon, egyiket a másik után, naphosszat… Pszichiátriai gyógyszereket kap folyamatosan, erős nyugtatókat, tudat-módosítókat. Ezek nélkül valószínűleg sokat tombolna. Ha a szüleinél nem lakhatna, az utcán élne, mint a villamosos gyilkosként elhíresült ember. Talán most ő került volna olyan helyzetbe, mint a “kombinós”. De egy volt drogos, aki a pszichiátriai gyógyszerei nélkül nem tudna élni, kezdhet valaha önálló életet? A szülők szerint lehetséges. Ha józanul akarunk gondolkozni, akkor tudjuk, hogy nem. Akinek károsodott az agya, valószínűleg csak isteni csoda segíthet, hogy újra helyreálljanak a felbomlott idegi kapcsolatok. Elméletileg dolgozhatna. Gyakorlatilag biztos nem tudna. Amúgy is, ki dolgozna szívesen együtt egy furcsa, sötét, homályos tekintetű emberrel, aki néha beszél magában? Valaha egy okos kisfiú volt. Cseppet sem édes, de okos, csillogó tekintetű. Innen nyerni lehetetlen, de legalább emberhez méltó élete lesz valaha is? Természetesen nem megoldás utcára küldeni a drogtól szétcsúszott és agresszívvá vált embereket. De mégis, mi a megoldás?
