Milyen a világ… Anyaként elvárt, hogy viszonylag gyorsan újra olyan legyen az alakod, mint szülés előtt, csillogj, mosolyogj, legyél igazi nő, ugyanakkor mintaanya. Majd, hogy a férjed megtartsd, légy a szeretője, minden áron szerezz valakit, aki vigyáz a gyerekre, és néha éljétek a régi életeteket – menjetek el táncolni, vacsorázni, csábítsd el újra és újra, vagy különben elfelejtheted, más csábító után néz majd, aki felveszi a harcot, és azt fogja tudni nyújtani, amit te nem. Vele a szabadidő valóban szabad lesz, és nem kell azon aggódni, hogy mikor sír fel a gyerek.
Így lesz?
Terhes lettem, és igazán nőiesnek éreztem magam. Ettől. Boldognak, kiteljesedettnek. Persze attól, hogy teherbe estem, majd megszültem egy gyermeket, a világ nem áll meg, és nem is változik. Sokáig reménykedtem, hogy a környezetem, mint anyát, meg fog kedvelni. Pár ismerősömet körberajongták a mamák, a rokonság, azt hiszem sok kedvességet, dicséretet kaptak, és nem attól paráztak folyton, hogy mit rontanak el a gyerek nevelésében, vagy majd mi lesz a munkával. Amióta anya vagyok, szinte csak az elvárásokkal találkozom, és sosem tudok megfelelni. Otthon nem vagyok jó háziasszony, a munkában nem tudnak rám tökéletesen számítani, mert ha beteg a gyerek, én maradok vele otthon. Nem is feltétlenül akarok mindenkinek megfelelni. Régen valahogy úgy képzeltem, hogy anya leszek – akit elfogadnak, és aki ettől boldog – a férjem alig várja majd, hogy hazajöjjön, hogy végre ágyba bújjon velem, végre együtt kitaláljuk, hogyan kell gyereket nevelni, és sírva-nevetve együtt végezzük el a feladatokat, azt hittem, elfogadják a pluszkilókat, a sok tejet a melleimben, vágynak rám, mert az anyaság csodálatos. De sosem teljesítek elég jól. A férjem halálra dolgozza magát, és nem szeret haza járni.
A plusz kilóktól megszabadultam, a gyereket már rég leválasztottam. Még mindig nem vagyok olyan nő, mint régen. A következő feladatom az lenne, hogy újra el kell csábítanom a férjem, szerezni egy bébiszittert, és programokra eljárni. Nos, semmi kedvem ehhez. Ha mint anya nem vagyok megfelelő, akkor miért játsszam el azt, hogy nem történt semmi, nincs gyerekünk, és szinte idegenként csábítsam őt, újra? Miért van arra szükség, hogy a saját életemet – aminek a gyerek is része – szinte letagadjam? Engem igenis érdekel, hogy mi van itthon. Érdekelnek a szürke hétköznapok. Szeretem őket. A részemmé váltak. E helyett, egy kávéházban, miniszoknyában, tűsarkúban a férjemmel beszéljek a munkáról? A magas művészetekről, mintha egy idegen, gyermektelen nő lennék? Járjak el kozmetikushoz, fodrászhoz, viseljek folyamatosan mély dekoltázst? Nem fog menni. A speciális külsőségek nélkül is jó nőnek érzem magam. Nekem annyira természetes a családos lét, annyira ez adja a boldogságot, hogy semmi értelmét nem látom, hogy mást játsszak meg, mint amilyen vagyok.
Nyilvánvalóan a férfiak részéről ez egy evolúciós probléma: csak azokkal a nőkkel foglalkoznak igazi nőként, akik megszerzendők. Akik játszanak velük, akik izgatják a fantáziájukat. Így alakultak ki, ez a fajfenntartási erős ösztön van sokakban. Biztos működik is ez bizonyos családokban.
De ha így van, akkor így lesz. Semmi kedvem eljátszani, hogy nem vagyok családos.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: