Pozitív diszkrimináció – szőkék előnyben?

Egy fiatal beteg lány édesanyjával beszélgettem. Tudjátok, egy hozzátartozó azok közül a nagy színes szoknyás román cigányok közül. Mesélte, hogy a beteg lányának nemrég született a babája. Mutatta, milyen gyönyörű. Ezeket a szavakat használta: “Gyönyörű, FEHÉR baba.”

Valóban szép volt a fotón szereplő picúr, de eszembe se jutott, hogy a bőre színét nézzem. A nagymamának mégis fontos volt hangsúlyozni. Ők ebben élnek nap mint nap, a fehér bőr érték, kiváltság. Nem tudok róla, de remélem sosem lesz Magyarországon divat az indiai (és mint megtudtam általánosan ázsiai hóbort, ahol minél fehérebb valaki, annál értékesebb, így aki teheti, fehéríti a bőrét, de legalább az esküvőjén, ha csak akkor engedheti meg magának). Ha a fehérítésről olvasnál, akkor itt találsz egy érdekességet.

 

A természetes aranyszőke hajammal és porcelán bőrömmel mindig éreztem, hogy kiváltságos vagyok. A főiskolán, amikor egy szociális támogatásért folyamodtam, és egy közhivatalból kellett kérnem igazolást hozzá, az utolsó percben érkeztem a hivatalba. A portás feltelefonált az ügyintézőnek, hogy tud-e még fogadni. Nem tudta, hogy valamennyire hallom a telefon mindkét oldalát. Az ügyintéző a kinézetemről kérdezett. A portás jelentette, hogy normális. Akkor persze örültem a kiváltságnak, de biztos vagyok benne, ha sötétbarna hajú és kreol bőrű lettem volna, nem foglalkoztak volna az ügyemmel. A cigányokat valószínű nem engedik be zárás előtt egy perccel semmilyen hivatalba.

Rég volt…

Azóta is rengetegszer érzetem előnyét a külsőmnek. Például a főiskolán néha úgy éreztem, azért mennek jól a dolgok, azért megértőbbek a tanárok, mert jól nézek ki. Azért választottak engem a munkahelyen, mert jól nézek ki. (Volt, hogy a korábbi, tapintatlan soviniszta főnököm még hangsúlyozta is ezt mások előtt, nekem pedig milyen megalázó volt, mint egy tárgy, úgy beszélt rólam: “ilyen mutatósakat, szépeket alkalmazunk”.)

 

 

 

Azért nem panaszkodom, sok előnye van… Nem követnek a biztonsági őrök. Legalábbis kevésbé, mint másokat. (Ha gyerekkel vagyok, és hisztizik, akkor mondjuk mindig.)

Külföldön írnek néztek, Norvégiában beilleszkedtem a külsőmmel (mondjuk az orrom a tipikus norvég pisze orroknál nagyobb volt), mindenhol nyitottan és barátságosan fogadtak. Volt, ahol csodálkoztak, hogy magyar vagyok, mert azt hitték, hogy a magyarok barna hajúak és bőrűek, és hegedülnek…

 

Szinte ráálltam arra, hogy a külsőmet pajzsként használjam. Látjátok? Szép! Jól öltözött! Szőke! Problémamentes!

Működik.

Működött, de már én is öregszem. Ráadásul barnára festettem a hajam.

És valóban érzem, hogy kevesebb “pozitív” figyelem irányul rám. Részben élvezem. Idegen terület. De azt is érzem, hogy így többet kell teljesíteni.

Ha az ember nem “szép szőke” nem fiatal csinibaba, akkor tényleg a teljesítmény számít. Barnán, anyaként, 30-asként funkcionálisnak érzem magam. Teljesíteni kell. Ez alapján ítélnek meg. Nincs több kifogás. Nincs pozitív diszkrimináció. Nehéz. Néha visszamenekülnék a régi bőrömbe, de közben régebben mindig éreztem azt, hogy jogtalanul jutok előnyökhöz.

 

De egyébként nem ritka, hogy a sötét hajú cigányok szőkére, melírozottra, vagy sötétszőkére festik a hajukat. És működik? Valószínűleg máshogy állnak hozzájuk. Ők tudják.

 

Minden bizonnyal ritkaságnak számítok azzal, hogy nincsenek előítéleteim (nem, ez nem igaz, biztos, hogy vannak, csak azt akarom hinni, hogy nincsenek). Tehát szóba álltam egy nagyszoknyás asszonnyal. Egész biztos, hogy pár kolléga elítélt emiatt. Ez nem szokás. Őket el szokták kerülni.

 

Szépnek tartom a természetes, igényes cigányokat. Sőt, az alul található képsorozaton lányokat gyönyörűnek. Ettől függetlenül könnyebb dolgom volt. Van. A barna haj ellenére nem lettem barna bőrű, sötét szemű. A képeken látható lányokat valószínű akár tudat alatt kategorizálják. A lányokról a képsorozat itt található. 

 

 

És mielőtt bárki bármit félreért: A fotók csak véletlenszerűen válogatott illusztrációk. Remélem tetszenek, az írásommal együtt.