Világ

Drágám, nem az én hibám!

Drágám, jóban, rosszban? De csak rosszban?…

Azt hittem, hogy majd én megmentelek a boldogtalanságtól. Jaj, de fiatal voltam, … még gyerek… Téged becsaptak, átvertek, elhagytak, és te szegény, nem tudsz már bízni az emberekben. Csőd az életed, anyagilag is teljesen el vagy veszve. Olyan naiv voltam. Gondoltam én a fiatalságommal, kedvességemmel, megbízhatóságommal, az otthonba fektetett munkámmal majd megmentelek a rossz világtól. De önmagadtól nem tudtalak megmenteni.

A tiéd leszek. Megmentelek. Tökéletes leszek. Jobb az előzőeknél. Majd én megmutatom! Majd meggyógyítom a lelked!...  Fotó: Anna Radchenko

A tiéd leszek. Csak a tiéd. Nem állok szóba mással. Megmentelek. Tökéletes leszek. Jobb az előzőeknél. Majd én megmutatom! Majd meggyógyítom a lelked!…
Fotó: Anna Radchenko

Kedvesem, tudom, hogy állandóan az volt a bajod velem, hogy milyen rossz háziasszony vagyok. Valóban, lehajtott fejjel, meghunyászkodva hallgattam, hogy ha jobb háziasszony lennék, akkor te is jobban szeretnél. Megvontad tőlem emiatt a megbecsülésedet, a szeretetedet, az ölelést, a születésnapi és névnapi ajándékot. Kaptam helyette kritikát, már reggeltől – milyen lassú vagyok, hogyan beszélek, buta, beszűkült gondolkodású vagyok és nem érek semmit. Mit tettem erre? Bután hallgattam, lesunytam a szemem. Kezdetben csodáltam, hogy bezzeg a te küzdelmeid, és bezzeg a te intelligenciád!... Hm… Nos ez az érzés azóta… elmúlt. De a régebbi barátaim sem érnek semmit szerinted, inkább ne is találkozzam velük, úgyis csak lenéznek engem, én meg mint hülye kiskutya, szaladok utánuk. Már évek óta nem is találkoztam velük.

Szóval itt vagyok, nap mint nap szidva, sok éve.

És elég volt.

Tudod, elmentem pszichológushoz én is, akárcsak te. Csak én titokban. Nem mondhattam el neked, mert bármit is mondok – évek óta csak a lenéző, lesajnáló szöveget kapom, és azt, hogy úgysem érdemlem meg, nekem kellene sokkal jobbnak lennem, hogy szerethető, de legalább elviselhető legyek.

epicentre-anna-radchenko-6

Fotó: Anna Radchenko

Meglepő volt a pszichológiai tesztek eredménye.

Képzeld, nem én vagyok a hibás! Képzeld, egyáltalán nem vagyok hajlamos a kivetítésre, egyetlen egy nagy hibám van, hogy engem gyermekkoromban bántalmaztak, magamra hagytak, és kitettek annak a szüleim, hogy egy domináns emberhez meneküljek – aki a “védelembe vételért” cserébe elkezdte birtokolni az életem. Kiderült a pszichológusnál, hogy igazából minden rendben van velem. Válságban vagyok, és kilátástalan helyzetben. Az anyagiak miatt meg maradnom kell Melletted, és játszanom a szerepem, hogy minden rendben, mosolyognom kell, amikor belekezdesz a napi játszmába, minden keserű szavadra bocsánatot kérni, lehajtott fejjel, nagyon gyorsan eléd tenni az aznapi általam főzött (pocsék, undorító, unalmas, szánalmas) ebédet, és a szekrénybe bepakolni a vasalt ingeid…

Rá kellett jönnöm, hogy ennek nincs vége. Te sosem leszel velem elégedett, hiába próbálom jobban csinálni.

Évekig este tíz előtt nem láttunk. Persze, rengeteg a munka, te szegény agyonhajszolt vezető, annyira sajnálom, hogy évekig ránk se néztél. Sokszor elmondtad, hogy tíz perc otthon a hülyén visító gyerekkel és a káosszal sokkal rosszabb, idegesítőbb, mint egy egész nap a cégben, és inkább oda menekülsz. Én egy rossz nő vagyok, rossz anya, hogy nem tudom lecsendesíteni a gyerekem. A gyerek ordított, ordítottál te is. Sztereóban hallgathattam, és tűrtem a megvető tekinteted.

Hétvégén itthon te csak ledőltél a tévé elé, és minket elküldtél, hogy menjünk már el programra, hogy a szétgürizett hét után pihenhess végre. Igazából jogos igény. Olvastam egy csomó írást, hogy igen, erre szüksége van a férfiaknak, hogy meglegyen a napi focimeccs, a relaxáló tütüke esténként, hogy ne szóljon senki hozzád! De minden este ordítottál, hogy vigyem már a gyereket onnan, fürdetni, fektetni, és te minden este elkezdted a zaba-pia-tévé szeánszod. Addig zabáltál és piáltál esténként, hogy elaludtál a tévé előtt, fogmosás és fürdés nélkül. Megközelíthetetlen voltál. Ha a gyereket sikerült elaltatnom, és szólni próbáltam hozzád ezalatt, demonstratíve felhangosítottad a tévét. Piszok rosszul esett, de még ehhez is jó pofát vágtam – szegény széthajtott férjem, hadd pihenje ki magát.

Most mit vársz, ennyi év megaláztatás után?!

Ma is úgy kezded a napot, mint régen. Mérgesen. Miért vagyok lassú, miért nem főzök gyorsabban… Mindig azt kérdezed, azon a bizonyos hangon, szinte nyafogósan: MIJJJJJÉRT?!!! Régebben próbáltam rá válaszolni, hogy miért, akkor azért szidtál, hogy minek magyarázkodom. Ha nem válaszolok, akkor meg az a baj. Ezekre a provokatív kérdésekre nem lehet válaszolni, drágám! Ha felteszel egy kérdést így, hogy MIJJJÉRT ég a lámpa, amikor van elég fény?… Erre mit lehet válaszolni? Csak provokálsz, de mindenkit!

De amióta pszichológus szakember mondta meg, hogy rendben van a lelkem – a válsághelyzetet és az önbizalomhiányt leszámítva – azóta tudom, hogy a bántásod valóban nem az én hibám.

És hogy neked mit mondott a szakember?… Hogy teljesen önző vagy, és a személyiségedből hiányzik minden felnőtt tulajdonság. Persze van benned “főnök-szülői”, és van egy hisztis, elhanyagolt, elnyomott gyermeki éned. Van benned egy rakás kontrollmánia, és nincs benned hajlam semmiféle együttérzésre. A tipikus “Főnök”. De nagyon kedves, hogy legalább eljutottál te is egy pszichológushoz, ez is mutatta, hogy az eszedbe jutott, hogy talán mégis csak veled is gond van. Persze a szakember is hülye… Ugye? Nem maradtál nála. Az én szakemberem azt mondta, hogy rajtunk csak párterápia segíthetne. De elzárkózol ettől. Meg kell oldanunk magunk – úgy, hogy én változzak meg, hogy megfeleljek neki!…

Most, hogy kezdelek tudatosan szemlélni, látom, hogy minden csak játszma, meg akarsz törni.

És félek, mert anyagilag nagyon ki tudsz semmizni… Tudom, ha nem vigyázok, nem vagyok tudatában a dolgoknak, nem csak a gyereket veszthetem el, az utcára kerülhetek.

De mégis, nem bírok már tovább mosolyogni, amikor elkezded a mindennapi szidás- játszmádat. Most már elküldelek a csudába, akár minden nap, te meg duzzogva csapkodod magad mögött az ajtót, hogy is képzeli ez a senki, hogy visszaszól…

Remélem nem fogsz megverni… De azt tudom, hogy vár az újabb, erősebb játszma. Most vajon mit fogsz kitalálni? Kiforgatsz mindenből? Elviszed a gyereket?… Mégsem bírtam ki, hogy ne zárjam le magam és ne küldjelek el a búsba… Téged nem lehet meggyőzni, úgyis csak a saját frusztrációidban élsz, nem is figyelsz arra, hogy nap mint nap min megyek keresztül, mennyire kell tartanom magam, hogy ne törjek össze. Rengeteg energiát emészt fel, és emiatt belassulok, megbénulok, tehetetlenné válok, képtelennek érzem magam a legalapvetőbb feladatok ellátására is. De felállok, és csinálom, de sokkal jobb lenne, ha nem kellene küzdenem a könnyeimmel.

Vagy finomabb az étel, ha könnyeket főzök bele minden nap?

  • Jobb lesz attól, hogy nézed a mozdulataimat, és szidsz?…
  • Jobb lesz neked attól, ha te a cégeddel vagy elfoglalva, és mi pedig boldogtalanok vagyunk közben, mert sorsközösséget vállalunk veled – és ki sem mozdulunk, hanem önmagunkat marcangolva otthon várunk érkeztedre? Ettől lesz harmonikus a család?
  • Jobb attól bármi is, hogy a hibát keresed mindenben? És sosem értékeled azt, ami van?
  • Jobb neked, hogy bárhová mész, mindenütt harcolni valót találsz? Bárhova kiteszed a lábadat, csak a bunkó embereket találod meg, akik ráadásul épp beléd is kötnek?

Tudod, én nem bántok senkit, és ha bárhová megyek, élvezem az életet, soha sem köt belém senki, nem állok le veszekedni a pénztárossal, a vendéglőssel, a boltban a többi vásárlóval… Ugyan abban a világban élünk, és mégis csak téged bánt meg mindig valaki?…

Szóval nem bennem van a hiba, most már tudom, és nagyon remélem, hogy te is egy kicsit szebben fogod látni a világot. Semmi sem tökéletes, soha, de kezdek allergiás lenni arra, hogy mindenkit szidsz magad körül. Nem tudom elfogadni, hogy szerinted mindenki, aki átlagos életet él, primitív, buta, elviselhetetlen fráter. És most emiatt a sok hülye ember miatt vagy kénytelen egyedül, bezárkózottan élni, és utálni mindenkit?!

Édesem, TE nem tudsz élni. A boldogsághoz nem kell sok, egyszerűen abba kell hagyni a bántást, és nem a hibákra kell koncentrálni, hanem arra, hogy a többi ember miben JÓ. 

Maradj csöndben, és keresd a jót bennem is! Most még melletted vagyok.

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!