Sajnos sokszor fültanúja voltam a főnökök megbeszélésének egy-egy új kolléga felvételi beválogatásakor: EZ szülni fog, ezt ne vegyük fel… EZ nem fog szülni, már 40-en túl van, van gyereke, jöhet. EZ meg elvált, szingli, nem lesz már kapcsolata, jöhet EZ is.
Folyamatosan szexizmussal találkozom. Pedig én is a “hagyományos” nemi szerepek híve voltam. De most úgy érzem, hogy kukázni kellene a diplomámat, és elmenni takarítónőnek. Vagy otthon maradni, és sorban szülni a gyerekeket a férjem adókedvezményéért, és a lakástámogatásért… Hogy a helyemre kerüljek.
A férfiakat sosem faggatják a gyerekeikről, és a családi állapotukról. Fotó: Freeimages
Szülőképes korú anyaként még szerencsésnek mondhatom, hogy lehetek alkalmazott. Milyen egy hagyományos magyar anya, amit a mai rohanó világban követendő példának tartanak? Olyan, amilyen én vagyok. Vagy tán nem?
Gyermekem van, de a munkahelyemen azt kívánják, bárcsak maradtam volna gyermektelen. A családban azt kívánják, hogy amellett, hogy némi pénzt keresek, én végezzem el a gyerek és háztartásbeli teendőket is, mert igencsak keveset keresek GYES-ről visszatértem után – miközben apa a hagyományos régi (és vágyott?!) családmodell alapján halálra dolgozza magát, és csak késő este jön haza, leroskad a TV elé, és baromira nem vágyik a gyerekfürdetésre… Mert hát miért van a nő a háznál, ha nem a házimunkára, főzésre, és gyereknevelésre?
Középiskola végén kezdődött a munka-gond
Hittem a hagyományos családmodellben, mert nem abban nőttem fel. Sem anyám, sem apám nem foglalkozott velem, mindketten elvoltak a munkájukkal… Úgy voltam vele, hogy az anya dolga lenne, hogy legalább otthon legyen a gyerekkel, és szegényke, mennyit kell dolgoznia. Szóval mindig túl fáradt volt, hogy velem legyen. A fennmaradó részben meg ölték egymást az apámmal. Nyilván másra vágytam. Úgy tartottam, hogy minek a magas végzettség egy nőnek? Dolgozgatok majd, és nyilván majd apa hozza a több pénzt haza, és harmonikus hagyományos családban élünk majd. Máshogy alakult.
Túl fiatal még. Nincs tapasztalata. Komolytalan. Bulizni fog. Semmire sem jó. Fotó: Freeimages
Középiskola után, 19 évesen túl fiatalnak találtattam bármiféle munkahelyre. Senki sem akart alkalmazni egy speciális szakképesítés nélküli tinit, gyakorlat nélkül. Őrnek mehettem volna, de sokkolt a lehetőség. Felmerült a lehetőség: Szülni?
19 évesen? Munkatapasztalat nélkül, hogy ne legyen hová menni? És kinek? A diszkóban megismert srácnak, aki most felvételizett az egyetemre?! Eszembe se jutott.
Tehát választottam a kényszer-felsőoktatást
Mivel nem voltam az év legnagyobb fogása az egyetemek részére, ezért nem egy csúcsmanager képzőbe vettek fel. De így is szerencsésnek érezhettem magam, jól telt el az 5 évem. Természetesen okulva a korábbiakból, már egyetem alatt valós munkahelyi gyakorlatokat végeztem, hogy ne álljak ott friss diplomásként, hogy nulla gyakorlattal sehová sem vesznek fel. Úgy gondoltam, milyen okosan teszem, és majd tárt karokkal vár az élet.
Ez sem így történt.
Munka, egyetem, munka, egyetem, vizsgák, munka, nyári szünetekben is munka… Közben összejöttem egy “felnőtt” sráccal, aki már dolgozott, saját megélhetéssel, lakással, szóval az egész olyan “felnőttes” kezdett lenni, volt egzisztencia.
A munkanélküli nő takarítson és főzzön az URÁRA!
Aztán vége lett az egyetemnek, és azonnal jelentkeztem a munkaügyi központban, és azonnal gyártottam jó kis önéletrajzokat, a város sok cégének. Sehol sem kellettem. Meglepő?
Túlképzett voltam, mégis valódi tudás nélküli (hiába a gyakorlat, ha nincsenek kapcsolatok), és 25 évesen előjött minden állásinterjún a kérdés: Mikor tervezem a szülést?… Gyakorlatilag minden állásinterjún megkaptam. A lelkes álláskeresőből kitartott csaj lettem, függő a páromtól, kegyelemkenyéren élő, aki munkanélküliként legalább – mert NŐ, takarítson, vásároljon, főzzön, mosson az URÁRA.
EZ GYEREKET AKAR!!! Fiatal, férjezett, szülésre képes korú nő. Tehát szülni akar. Bármit is mond. Nem fogjuk felvenni, hogy aztán egy év múlva elmenjen szülni.
Fotó: Freeimages
Itt kezdődött a hagyományos “családmodellünk”. De nem tetszett a rabszolgaság.
Én kiszolgáltatott voltam anyagilag, és igyekeztem nagyon hagyományos nő lenni. Nem igazán éreztem, hogy diploma után ez kielégítene. Utáltam a kiszolgáltatottságot. Utáltam, hogy kérni kell, nem rendelkezem pénz felett. Nem akartam csupán urától függő, tehetetlen házirabszolga lenni.
Aztán a munkaügyi központ egy pályázat keretén belül lehetőséget adott cégeknek, hogy egy évig fizetik a teljes fizetésemet, járulékaival, mindennel, ha mint tartós munkanélkülit foglalkoztatnak. Továbbfoglalkoztatási kötelezettség nélkül, egy évre. Végre egy cég kapott az alkalmon, és végre felvett engem, a “nyeretlent”. Boldog voltam, bár egy évig feszültségben éltem. Tudtam, hogy az egy év, az egy év… És csak azért alkalmaznak, mert ingyen vagyok. És valóban így volt, egy év után “fájdalmas” búcsút vettünk egymástól. Ismét munkanélküliként, ismét kiszolgáltatottan az URAMNAK. De legalább több időm volt a háztartásra. Szuper, mi?
Még nehezebb lett az álláskeresés… Ahogy telik egy nő felett az idő, egyre több cég néz sandán rá: EZ gyereket akar! EZ tuti gyereket akar, vagy már terhes is!… Szóval nagyon nem akart senki sem felvenni engem.
Persze eltelt megint egy év munkanélküliként, kitartottként, és akkor egy cég bevállalt engem. Sőt, egész jól ment, pörgött, megbecsültek… Valahogy felül emelkedtek a rizikón, hogy én bármikor lebabázhatok. Bedolgoztam magam. Szerettek. Én is szerettem.
3 év munka után aztán mégiscsak elkövettem a hibát, és lebabáztam
Kegyetlen poénok céltáblája lettem, a főnök élcelődött, hogy fogamzásgátlót kellett volna minden nap osztogatnia, meg hasonlók. A kollégák célozgattak arra, hogy érdemes lenne otthon maradnom körülbelül végleg, ezek után. Kiváló érzés. De egy nő mit is keres a munkaerőpiacon, egyáltalán, nem? Hagyományos családmodellben az URA tartja el. Ő pedig boldogan ellátja az aranytojást tojó kakasát.
Újra otthon lehettem a gyerekkel, újra csak a háztartás, meg a gyerek, amíg a kakas minden nap estig keresgette a félkrajcárokat. Mint a mesében. Én, pénz nélkül, kiszolgáltatottan, depressziósan, magamra hagyottan, Ő, széthajtva, fáradva, elégedetlenül. Nyilván mindenki erre vágyik.
Maradjon otthon, szüljön gyerekeket sorban, oszt’ Hawaii. Lehetőleg ne álljon vissza munkába. Egy anyának otthon a helye.
Fotó: Freeimages
A munkahely fújt rám a gyerek miatt, finoman közölték, hogy nem nagyon várnak vissza, mert hát az anyák nem alkalmasak felelős pozíciók betöltésére, mert ha a gyerek beteg lesz, az az anya dolga, meg a háztartás, na az is az anya dolga… A pénzkeresés meg az URA dolga. Konkrétan meg is kaptam, nekem szegezve a felkiáltást: Egy anyát el kellene tartani! Egy anyának semmi keresnivalója egy munkahelyen. Nem az lenne a dolga, hogy a munka frontján produkáljon. Teljesítsen ezek után a konyhában, háztartásban később szervezze a gyerekzsúrokat otthon! Mi az, hogy a férfiak nem keresnek elég pénzt, hogy ezt az álom-állapotot megteremtsék asszonyállataiknak? Miért lázadozna ez ellen az asszonyállat?
Mit ajánlottak a családbarát ismerősök? Szüljek még egyet, két éven belül, akkor folyamatosan kapom a kb. 80 000 Ft-ra rugó GYED-et, és majd még két éven belül még egyet. Ha ezt meglépem, méginkább Igazi Magyar Anya lehettem volna, a követendő otthonülő példa. Ahogy a Kövér bácsi és az Ákos bácsi is igen mélyen tisztelne, mint nőt.
De csalódást kell, hogy okozzak: Elegem volt az anyagi és fizikai kiszolgáltatottságból, és pénzügyi, adókedvezményi, főállású anyasági és munkanélküliségi statisztika csökkentési okokból nem szültem még egy majd még egy pulyát (mint egyébként ahogy pár ismerősöm megtette hasonló célból).
Tehát itt vagyok, a tökéletlen magyar anya, mert csak egy gyerekem van, és egy gyakornoki munkaköröm.
A diplomám mehetne akár a kukába, lettem volna fiatal, képzetlen sokgyerekes
Talán tényleg jobban tettem volna, ha szülök legalább három gyereket sorban. Még egyetem előtt. Munkanélküliség helyett. Akkor talán a politikusok selymes hajamat simogatnák, buta fejecskémet dicsérgetnék, és persze kizárólag, ha férjezett vagyok, kaphatnám a szociális segélyeket meg lakástámogatást és akár “Kiváló Magyar Anya” díszoklevelet. Vagy a méginkább lenézett ingyenélő képzetlen megélhetési anya kategóriába lennék sorolva? De komolyan csak ezt akarnák?
Ideális családmodell? Képzetlen anya, sok gyerekkel, akit a Gazda tart el. Komolyan ez a példakép?
Fotó: Freeimages
Itt a munkahelyemen hallhatom a háttérben, hogy az új kollégákat már sokkal körültekintőbben válogatják: hogy nehogy aztán lebabázzanak útközben, mert a nyakukon marad a sok semmire sem való magyar anya…
Nem, tényleg elírtam a szót, javítottam. Ettől függetlenül nem értem, hogy kiakadtak egy szón, nem vagyok hivatásos író, örülök, hogy csak egy elírás volt benne. 🙂
Természetesen nagyon is megértem a vállalkozásokat, sokáig tart betanítani valakit, aki ha bedolgozza magát, nagy érvágás elveszíteni, pótolni. A férfiakra jobban lehet számítani, ha nem jól menő (vagy bármilyen) vállalkozó lennék, valószínű én is kirekesztő lennék.
Ha csak nem extra kedvezményt kapnék az anyukákért.
Ezzel egyetértek.
Minden helyzethez két ember kell.
Örülök, hogy fiatalon sikerült olyan végzettséget találni, amivel kapkodnak Önért a cégek. Bár én is ilyen bölcs és szerencsés lettem volna!
Köszönöm.
Mindenkinek köszönöm az észrevételt, kommenteket. Igen, a polyén szót rosszul írtam, van ilyen. Nem magyarból diplomáztam, ha ez megnyugtat mindenkit.
Valóban, nem csak hogy tucatdiplomám van, de olyan szakon végeztem, amit ugyan élvezet volt elvégezni, mégsincs olyan munkakör, amibe konkrétan beletartozna, tehát szinte nem voltam előrébb mint a sima érettségivel. A gyógyszerészeknek, mérnököknek, vagy bárkinek, akinek a diploma szakmát is ad, könnyebb.
Nyilván nincs a helyén a lelkem, nyilván azért látom borúsabban a dolgokat. Nekem is van ismerősöm, akinek semmi baja sincs, hogy sorra szüli a gyerekeket, és csupán kicsit kellemetlen, hogy ha két ugyanolyan kvalitású ember között választhatnak, őt a gyerekek miatt nem veszik fel – hasonlóan nincs konkrét szakmája, mint nekem.
Nyilván nekem jobban fáj a kiszolgáltatottság, hiszen már kezdetektől alá voltam rendelve a férjemnek, aki sokszor az orrom alá dörgöli és dörgölte korábban is, hogy semmire sem vagyok jó. Nyilván rossz családból származom, akik gyermekkoromban sem, és most sem gondolnak rám soha, semmilyen segítségre nem számíthatok. Mint ahogy a férjem is agresszív családból származott, ahol a játszmázás és a gonoszság volt az alap, uralkodás a másikon. Ott kezdetektől fogva megkaptam, hogy nehogy azt képzeljem – én a kis senki – hogy bármire is számíthatok. Nem is számítottam, tudtam, hogy egy kis senki vagyok. Azt hittem, azért lesz valamikor olyan idő, amikor valaki elfogad, de ez sosem jött el. Csak mostanára már belefáradtam. Nekem kellene megállnom a lábamon, de esélyem sincs, ha a fizetésem bőven 100 000 alatt van, és a férjem bármilyen ügyvédet felfogadhat, ha arról van szó, kimondva is az utcára kerülök, ha nem tetszik a rendszer. Cserébe csupán jobban kellene takarítanom, finomabbakat kellene főznöm, és mindent jobban kellene csinálnom, és finoman, kecsesen, alázatosan lehajtott fejjel nap mint nap tűrnöm, hogy – kizárólag – okulásomra, nevelő célzattal minden rossznak lehordjanak engem a gyerekem előtt.
Szóval nagyon örülök, hogy van munkám, és van tető a fejem felett, és egy ilyen boldog kiegyensúlyozott család tagja lehetek.
Valójában nagyon kiszolgáltatott vagyok itthon is és a munkahelyemen is.
Sok igazság van a cikkben, DE…
Szerintem van ebben egy hatalmas csúsztatás. A nők társadalmi és munkaerő-piaci helyzete szerintem éppen azért ennyire rossz Mo.-n, mert túlságosan rákényszerítik a nőkre azt, hogy a férfiakkal azonos feltételekkel “versenyezzenek”. Holott az elmúlt évezredek, évszázadok alatt ez nem így volt. A munkamegosztásban a nők többségének “régen” is kellett dolgoznia, tévedés, hogy nem. A parasztasszony sem csak főzött, mosott, takarított és gyerekeket nevelt, hanem pl. ő etette az állatokat, vizet hordott, gondoskodott az idősekről, szőtt-font-varrt… Ez hány szakma is a mai nyelvre lefordítva? A magasabb társadalmi osztályokban, pl. egy kereskedő felesége is kisegített a boltban. Amellett, hogy kiszolgálta a vevőket ő is, lehet, hogy ő végezte a könyvelést. A család férfi tagjai meg cipekedtek, pakolták az árut, intézték az üzleti ügyeket – például. Tehát a nők szerepe régebben sem csak a háztartási és családi teendőkre korlátozódott. A különbség az, hogy régen nem ment a munka a családi élet rovására, most meg igen.
És ha bizonyos politikus(ok) meg Ákos ez ellen emelte fel a szavát, akkor igazuk van. Pedig utálom őket! Csak én soha nem aszerint értek egyet vagy nem egy véleménnyel, hogy KI mondja, hanem az alapján, hogy MIT mondtak.
Cikket lehetne írni a ló másik oldalán lévőkről is. Nőkről, akik belekényszerülnek abba, hogy a túlzott munkahelyi elvárások miatt túl későre halasszák a családalapítást és végül lecsússzanak róla. Főleg, ha nem sikerül ezek alatt az évek alatt olyan társat találni, akivel tartós kapcsolatra (élettársi viszony/házasság) rendezkednek be. Pedig ez alapvető biológiai és érzelmi szükséglet. Nem fennkölt ideológiai okok miatt, hanem evolúciós törvényszerűség.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének kivételek, de az egy kisebbség. Úgy látom, hogy a támadott közszereplők most a kisebbséget nem fikázták, hanem a többségre fókuszálva állítottak valamit. Ez MOST (kivételesen) nem volt antidemokratikus!
Visszatérve a problémára: szerintem a túlzott “egyenjogúsítást” a férfiak is megszenvedik. Az identitásuktól, a beléjük kódolt viselkedésmintáktól ők is meg vannak fosztva! Ezért van az, hogy sok férfi nem tud/mer kezdeményezni, közeledni a nőkhöz, kezelni az elutasítást (“kosarakat”), vagy éppen csak szexre kell nekik egy-egy nő. Ezért van az is, hogy sok férfi akkor sem akarna elkötelezettséget, gyermeket, ha az anyagiak ezt lehetővé tennék. Ezért van az is, hogy aki már elvált és van gyereke, az még egyszer nem akar családot alapítani valaki mással, meg sem próbálná. Mert ennek csak a “teher” oldalát látja (s nem elsősorban anyagi szempontból!), az örömöket nem értékeli. Hozzáteszem, nők is vannak ilyenek. Szerintem ez nem természetes, bárki bármit is mond.
Az ember, akár férfi akár nő, nem azért él, hogy robotoljon, hanem azért dolgozik, hogy éljen. Az élet nem a puszta létfenntartás (megélhetés), hanem annál több. Az ember biológiai és szociális lény, ehhez igenis hozzátartozik a család. Abba persze nincs joga senkinek sem beleszólni, hogy ki mikor alapítson családot és hány gyereket vállaljon. Ez mindig csak két ember döntése: egy férfié és egy nőé.
Kedves József! Engem akkor nem értett meg! 😀
Nekem nem tucat végzettségem van, hanem a pont megfelelő, egymásra épülő. Van munkám és könnyedén találok másikat.
Azért vagyok ufó, mert én pont az ellenkezőjével találkoztam, mint a cikk írója. Engem nem ért hátrányos megkülönböztetés se szülés előtt, se után. Első helyre felvettek, ahova jelentkeztem szülés után is, pedig költözés miatt új helyet kellett keresnem.
Igen, féltem, mert mindenhonnan negatív véleményeket hallottam, de szerencsére nem lett igazuk. Sőt, nálunk a cégnél kiválasztáskor sem szempont ez. 😀
Kérdés, hogy mihez értesz, van-e olyan tudásod, amiért valaki nehezebb körülmények közt is hajlandó pénzt adni. Ha ” 12 egy tucat” a képzettséged,képességed, akkor nem keresnek,elküldenek. Ezért lehetsz Ufó.
A konkrét esetben problémák vannak az önértékeléssel. A panaszos elégedetlen az életével, úgy anyaként, mint dolgozó nőként. Lelkiállapotát külső körülmények, mint érdek vezérelt munkáltatói magatartás, ilyen-olyan magánvélemények, határozzák meg. A szülők tekinthetik a gyermeket áldásnak, Isten ajándékának, akit közösen, örömmel várnak. Tekinthetik gondnak, akadálynak, hátránynak. Az anyaság, a gyermeknevelés korszaka, a család “menedzselése” gyakorolható hivatásként, melynek sikeres megvalósításához a szülők közösen biztosítják a humán és pénzügyi erőforrásokat, az állami támogatásokat is ideértve. És megélhető depressziósan, a függés és kiszolgáltatottság destruktív lelkületével. Saját életfeladatát mindenkinek magának kell meghatároznia és megvalósítania. Ahogy Ghandi mondotta volt: “keress egy célt és az eszközök majd követik!”
A gyermek vállalás során a munkáltatót terhelő költségeket a társadalomban szét kellene téríteni valamilyen módon. A munkahelynek nem a szociális problémák megoldása a feladata, hanem minél többet, jobbat termelni és többet adózni. Ebből az adóból vissza juttatni, hogy ne legyen a versenyben hátrányos helyzetben aki kismamát foglalkoztat. Vegyük sorra. Várandós lesz, orvosi vizsgálatok, kiesést munkaidő, munkáltatói költség. Meg van a baba, Gyes,Gyed stb.a szabadságot, akár 12 évig is fizetheti. Visszajön dolgozni, aki helyettesítette,el kell küldeni, végkielégítés, a beteg gyerek miatt többször hiányzik, helyettesitési gondok. Megoldás? A szavazók 52 százaléka Nő
Fogjanak össze, szavazzanak olyan politikusokra, akár csak nőkre, akik még tudják oldani az egyenlő teherviselést.
Néha úgy érzem én Ufó vagyok… Már gyakorlati helyemen munkát ajánlottak. Van gyerekem és van 2 diplomám. Amikor vissza szerettem volna menni dolgozni, akkor nagyon féltem, hogy nem kellek sehova és ezért jó korán elkezdtem keresni. Rögtön az első helyre felvettek… A munkahelyemen nem nézik, hogy éppen szülőkorú-e vagy sem, amikor kiválasztunk valakit egy pozícióra. Egyébként állásinterjún sem kérdezték még meg soha tőlem. Akkor sem, amikor még nem volt gyerekem és most sem, hogy akarok – e még. Valahol nem is értem, hogy miért félnek ettől ezek szerint olyan sok helyen. Hiszen mindenki pótolható…
Mostanában pedig szinte hetente hívnak fel fejvadászok munkalehetosegekkel, mert most a munkaerőpiac nehéz helyzetben van az elvándorlás miatt.
Ennyire szerencsés vagyok, hogy nem találkoztam még ilyenekkel? Emlékszem a játszótéren is ezzel riogattak és teljesen kikészültem. Féltem, de a férjem mindig megnyugtatott, hogy nem úgy lesz és neki lett igaza. Másoknak mi a tapasztalata?
Nos, akkor beszéljünk már világosan. Az emberi társadalom két nagy halmazra oszlik, nőkre és férfiakra. A halmazok tagjai, mint emberek, a jogállamokban teljes mértékben egyenlők, de rendeltetésüket és funkcióikat tekintve, alapvetően különböznek egymástól, ami a társadalmi lehetőségeiket és mozgástereiket is meghatározza, továbbá eltérő biofizikai, biokémiai, és más tulajdonságokat feltételez. Tehát, az emberjogi egyenlőség, nem jelenti a nők és a férfiak azonosságát és a mozgásformáik azonos teljesítményeit és eredményeit. Természetesen, a különbségekből adódó esetleges ellentmondásokat és a köznapi problémákat minden további nélkül meg lehet ismerni és rendezni lehet. Viszont, a nők és a férfiak közötti csatározások nem erről szólnak, hanem azok kifejezetten a nemek közötti hatalmi harcot jelentik, ami minden szinten az uralmi pozíció megszerzéséért folyik.
“Polyénos”-t iróniáját kifejezve írta így, nagyon is tisztában van a szó helyesírásával, csak Te kedves megkeseredett, a kákán is csomót kereső Ágnes, nem értetted meg! És még az ilyeneknek áll feljebb… Megmutattad most a bizonyítványod.RÉMES!
A diploma egyáltalán nem mehet kukába, a saját és a környezete életszínvonalát növeli vele. Ilyen nézőpontot nem tudna megfogalmazni, ha azok az évek kimaradtak volna. Bébiszitter amúgy a megoldás.
Sajnos ez a kőkemény valóság!
Polyénos??? Rémes! Poénos! Kár volt diplomázni ilyen helyesírással!
Zsákutca.Felháborító, amit művel a politika.